Paulo Coelho-Brida - Közös gondolatok

PAULO COELHO Brida

FORDÍTOTTA: NAGY VIKTÓRIA

PAULO COELHO Brida

ATHENAEUM

© 1990byPauloCoelho A mű eredeti címe: Brida

A könyv a Sant Jordi Asociados Agenda Literaria S.L.U. (Barcelona, Spanyolország) jóváhagyásával kerül forgalomba. Minden jog fenntartva. www.paulocoelho.com www.coelho.hu Hungarian translation © Nagy Viktória, 2010

Kiadta az Athenaeum Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. Felelős kiadó az Aflienaeum Kiadó ügyvezetője 1086 Budapest, Dankó utca 4-8. Tel.: 235-5020 [email protected] www.athenaeum.hu Szerkesztette: Székely Ervin Műszaki vezető: Rácz Julianna 1. kiadás 2010. május ISBN 978-963-293-049-7

N. D. L.-nek, aki véghezvitte a csodákat; Christinának, aki része az egyiknek, és Bridának. Avagy ha valamely asszonynak tíz drakhmája van, és egy drakhmát elveszt, nem gyújt-é gyertyát, és nem sepri-é ki a házat, és nem keresi-é gondosan, mígnem megtalálja? Es ha megtalálta, egybehívja az ő asszonybarátait és szomszédait, mondván: Örüljetek én velem, mert megtaláltam a drakhmát, melyet elvesztettem vala. LUKÁCS, 15,8-9

Mielőtt belekezdenénk

A Zarándoklat című könyvben két RAM-gyakorlatot a színházi korszakomban elsajátított percepciós gyakorlatokra cseréltem. Noha az eredmény teljesen ugyanaz volt, e miatt a csere miatt szigorú dorgálásban részesültem a Mesteremtől. „Nem számít, hogy vannak-e gyorsabb vagy egyszerűbb eszközök, a Hagyományon soha nem szabad változtatni" - mondta. Ezért a Brida című könyvben leírt szertartások pontosan megegyeznek azokkal, amelyeket évszázadok óta végeznek a Hold Hagyományának követői. Ez egy különleges tradíció, amelynek gyakorlása komoly tapasztalatot és jártasságot igényel. Ezeket a szertartásokat nem tanácsos irányítás nélkül végezni, mert az veszélyes, fölösleges és komolyan hátráltathatja a Spirituális Keresést.

Minden éjjel egy lourdes-i kávéházban ültünk. Én, a szent Római Út zarándoka, akinek sok napig kellett gyalogolnia, hogy megtalálja az Adottságát, és ő, Brida O'Fern, aki ennek az útnak egy részét tette meg. Az egyik ilyen éjjelen elhatároztam, hogy megkérdezem, mekkora hatással volt rá egy bizonyos apátság azon a csillagtúrán, amelyet a Beavatottak járnak végig a Pireneusokban. - Soha nem jártam ott - felelte. Meglepődtem. Hiszen neki már volt egy Adottsága. - Minden út Rómába vezet - mondta Brida, aki ezzel a régi szólással azt akarta kifejezni, hogy az Adottságokat bárhol életre lehet kelteni. - Én Írországban jártam végig a magam Római Útját. A következő találkozásaink során elmesélte keresésének történetét. Amikor befejezte, megkérdeztem, hogy egyszer majd leírhatom-e mindazt, amit most hallottam. Azonnal beleegyezett. De aztán akárhányszor találkoztunk, újabb és újabb aggályai támadtak. Megkért, hogy változtassam meg a szereplők nevét, kíváncsi volt rá, hogy milyen emberek fogják olvasni, és miként fogadják majd. - Nem tudhatom - feleltem. - De azt hiszem, hogy valójában nem is emiatt aggódsz annyira. - Igazad van - mondta. - Azért, mert azt hiszem, hogy ez egy nagyon különleges élmény. Nem tudom, hogy másoknak is szolgálhat-e bármiféle tanulságul. Ezt a kockázatot most együtt vállaljuk, Brida. A Hagyomány egyik anonim szövege szerint az embernek kétféle attitűdje lehet az életben: az Építés vagy az Ültetés. Az építők munkája évekig is eltarthat, de egy napon véget ér. Akkor megállnak, és az általuk emelt falak szabják meg a határaikat. Az élet elveszíti értelmét, amint véget ér az építés. Ezzel szemben vannak az ültetők. Ők folyton küzdenek a viharokkal, az évszakokkal, és csak ritkán pihennek. Az épülettel ellentétben a kert fejlődése soha nem ér véget. És miközben állandó figyelmet követel a kertésztől, azt is lehetővé teszi, hogy az élet egy nagy kaland legyen számára. A kertészek fölismerik egymást - mert tudják, hogy minden egyes növény történetében benne van az egész Föld fejlődése. PAULO COELHO Írország 1983. augusztus-1984. március

NYÁR ÉS ŐSZ

- Mágiát szeretnék tanulni - mondta a lány. A Mágus ránézett. Kopott farmer, póló és az a kihívó arckifejezés, amit a félénk emberek mindig olyankor öltenek magukra, amikor nem kellene. „Kétszer annyi idős lehetek, mint ő" gondolta. Mégis tudta, hogy a Másik Fele áll vele szemben. - A nevem Brida - folytatta a lány. - Elnézést, hogy nem mutatkoztam be. Régóta várok erre a pillanatra, és jobban izgulok, mint gondoltam. - És miért akarsz mágiát tanulni? - tudakolta. - Hogy választ találjak életem bizonyos kérdéseire. Hogy megismerjem az okkult erőket. És hogy esetleg elutazzak a múltba és a jövőbe. Nem ez volt az első alkalom, hogy valaki eljött az erdőbe, és erre kérte. Volt idő, amikor nagyon híres Mester volt, akit tisztelt a Hagyomány. Különböző tanítványokat fogadott, és hitt benne, hogy a világ változik attól, ha ő megváltoztatja a körülötte lévőket. De elkövetett egy hibát. Márpedig a Hagyomány Mesterei nem követhetnek el hibákat. - Nem gondolod, hogy kissé fiatal vagy? - Huszonegy éves vagyok - mondta Brida. - Ha most akarnék elkezdeni balettozni, túl öregnek tartanának. A Mágus intett neki, hogy kövesse. Elindultak hát az erdőben, némán. „Szép lány gondolta a Mágus, miközben a fák árnyékai villódzva váltakoztak a sárga fénnyel, mert a nap már közel járt a horizonthoz. - De hát kétszer annyi idős vagyok, mint ő." Ez azt jelentette, hogy valószínűleg szenvedni fog. Bridát zavarta a mellette lépkedő férfi hallgatása: az utolsó mondatát még válaszra sem méltatta. Az erdő nedves talaját száraz falevelek borították. A lány azt is megfigyelte, hogy milyen gyorsan változnak az árnyékok: nemsokára leszáll éj. Mindjárt besötétedik, és nincs náluk semmiféle lámpa. „Meg kell bíznom benne - bátorította önmagát. - Ha elhiszem, hogy mágiára taníthat, azt is el kell hinnem, hogy végig tud vezetni egy erdőn.” Folytatták a gyaloglást. Úgy tűnt, mintha a férfi céltalanul bolyongana, folyton irányt váltva, akkor is, amikor semmilyen akadály nem áll az útjába. Többször megtörtént, hogy egy helyben köröztek, háromszor-négyszer is megfordultak ugyanott. „Ki tudja, talán csak próbára akar tenni.” Elhatározta, hogy belemegy a játékba, és próbált úgy tenni, mintha mindaz, ami történik - beleértve a körözéseket is -, tökéletesen normális lenne. Messziről jött, és nagyon régóta várta ezt a találkozást. Dublin csaknem 150 kilométerre volt innen, és az ebbe a faluba induló buszok nagyon kényelmetlenek voltak, és teljesen képtelen időpontokban közlekedtek. Korán föl kellett kelnie, hogy utána három órát utazzon, kérdezősködjön a faluban, és magyarázkodjon, hogy mit akar ettől a furcsa férfitól. Végül megmutatták neki az erdőnek azt a részét, ahol napközben szokott tartózkodni - de előbb még figyelmeztették, hogy egyszer már megpróbálta elcsábítani az egyik helybéli lányt. „Érdekes férfI” - gondolta magában. Az út emelkedni kezdett, és Brida szorított azért, hogy a nap még egy kicsit az égen maradjon. Félt, hogy elcsúszik a nedves faleveleken. - Miért éppen mágiát akarsz tanulni? Brida örült, amiért megtört a csend. Megismételte az előbbi válaszát. A Mágus azonban nem volt elégedett vele. - Talán azért akarsz mágiát tanulni, mert az olyan titokzatos és okkult. Mert olyan válaszokat ad, amilyeneket az emberek többsége egész életében nem talál meg. De mindenekelőtt azért, mert a romantikus múltat idézi fel. Brida nem szólt egy szót sem. Nem tudta, hogy mit mondjon. Azt kívánta, bárcsak újra hallgatásba burkolózna a Mágus, mert félt, hogy olyasmit talál válaszolni, ami nem nyeri el a tetszését.

Miután átkeltek az egész erdőn, végre fölértek egy dombtetőre. A talaj itt sziklás volt, nem borította semmilyen növényzet, de legalább nem csúszott annyira, és Brida könnyedén követte a Mágust. A férfi a legmagasabb ponton ült le, és arra kérte Bridát, hogy tegyen ő is így. - Mások is jártak már itt - mondta a Mágus. - Azért jöttek, hogy megkérjenek, hogy mágiára tanítsam őket. Csakhogy én már megtanítottam mindent, amit meg kellett tanítanom, visszaadtam az emberiségnek, amit tőle kaptam. Most már csak az egyedüllétre vágyom, járni akarom a hegyeket, gondozni a növényeket és egyesülni Istennel. - Nem igaz - felelte a lány. - Mi nem igaz? - A férfi meglepetten nézett rá. - Lehet, hogy egyesülni akar Istennel, de az nem igaz, hogy egyedül akar lenni. Brida megijedt. Megbánta, hogy kicsúszott a száján ez a mondat, de már túl késő volt, hogy visszaszívja. Talán tényleg vannak olyan emberek, akik szeretnek egyedül lenni. Talán a nőknek nagyobb szükségük van a férfiakra, mint a férfiaknak a nőkre. A Mágus azonban nem tűnt dühösnek, amikor folytatta a beszélgetést. - Föl fogok tenni egy kérdést - mondta. - Teljesen őszintén kell válaszolnod. Ha igazat mondasz, megtanítalak arra, amire kérsz. Ha hazudsz, soha ne térj vissza ebbe az erdőbe. Brida megkönnyebbülten sóhajtott fel. Csak egy kérdés. Nem szabad hazudnia, ennyi az egész. Mindig azt hitte, hogy a Mesterek sokkal bonyolultabb dolgokat követelnek a tanítványaiktól, amikor eldöntik, hogy fogadják-e őket. A férfi leült vele szemben. A szeme ragyogott. - Tegyük fel, hogy rászánom magam, és megtanítalak mindarra, amit megtanultam mondta, miközben egyenesen a lány szemébe nézett. – Sorra megmutatom a párhuzamos univerzumokat, amelyek körülvesznek minket, az angyalokat, a természet bölcsességét, a Nap Hagyományának és a Hold Hagyományának a titkait. Aztán egy napon, amikor lemész a faluba, hogy ennivalót vásárolj, az úton szembetalálkozol életed férfijával. „Nem tudnám, hogy ő az" - gondolta Brida. De hallgatott: a kérdés nehezebbnek tűnt, mint várta. - Ő is ugyanazt érzi majd, és odamegy hozzád. Egymásba szerettek. Folytatod velem a tanulást. Nappal én tanítalak a Kozmosz bölcsességére, éjszaka pedig ő tanít a Szerelem bölcsességére. De eljön az a pillanat, amikor a két dolog már nem folytatható együtt. Választanod kell. A Mágus elhallgatott pár pillanatra. Félt a lány válaszától. Érkezése ezen a délutánon mindkettőjük életében fordulópont volt. És ő tudta ezt, mert ismerte a Mesterek hagyományait és szándékait. Ugyanolyan szüksége volt a lányra, mint neki őrá. Most viszont a lánynak meg kell mondania az igazat, ez az egyetlen feltétel. - Most felelj őszintén - szólalt meg végül, összeszedve a bátorságát. - Otthagynál-e mindent, amit addig tanultál, minden lehetőséget és minden titkot, amit a mágia világa kínál számodra, hogy együtt lehess életed férfijával? Brida elfordította a tekintetét. Hegyek vették körül és erdők, odalent, a faluban pedig sorra gyúltak a fények. A kémények füstölögtek: a családok hamarosan asztalhoz ülnek, hogy együtt vacsorázzanak. Becsületesen dolgoznak, félik az Istent, segítik felebarátaikat. És mindezt azért teszik, mert ismerik a szerelmet. Az életük egyszerű, mindent értenek, ami az Univerzumban történik, pedig soha nem hallottak még a Nap Hagyományáról és a Hold Hagyományáról vagy más hasonlóról. - Én nem látok ellentmondást a keresésem és a boldogságom között - mondta. - Válaszolj a kérdésemre. - A Mágus egyenesen a szemébe nézett. - Elhagynál-e mindent ezért az emberért? Brida legszívesebben elsírta volna magát. Ez nem csak egy kérdés volt, hanem döntés, a legnehezebb döntés az ember életében. Sokat gondolkozott már ezen. Volt olyan időszak,

amikor a világon semmi nem volt olyan fontos, mint önmaga. Sok szerelme volt, mindegyikről azt hitte, hogy szereti, de mindig eljött az a pillanat, amikor a szerelem egyik percről a másikra elmúlt. Az összes dolog közül, amit addig ismert, a szerelem volt a legbonyolultabb. Most éppen egy nála valamivel idősebb fiúba volt szerelmes, aki fizikát tanult, és egészen másképp látta a világot, mint ő. Újra hitt a szerelemben, az érzelmeire hagyatkozott, de annyi csalódás érte, hogy már semmiben sem volt biztos. Ennek ellenére még mindig ezt tartotta élete nagy kincsének. Nem nézett a Mágus szemébe. A falu füstölgő kéményeit figyelte. Az emberek az idők kezdete óta a szerelmen keresztül próbálják megérteni az univerzumot. - Elhagynék - mondta végül. A vele szemben ülő férfi soha nem értette, hogy mi zajlik az emberek szívében. Ismerte a hatalmat, a mágia misztériumait, de nem ismerte az embereket. A haja ősz volt, bőre napbarnított, testét pedig jó karban tartotta a mindennapos hegymászás. Vonzó volt, szemében ott tükröződött válaszokkal teli lelke - és ismét csalódnia kellett a hétköznapi emberek érzelmeiben. A lány is csalódott önmagában, de hát nem hazudhatott. - Nézz rám - mondta a Mágus. Brida szégyellte magát, de ránézett. - Igazat mondtál. Tanítani foglak. Egészen leszállt az éj, a csillagok ragyogtak a holdtalan égen. Brida két óra alatt az egész életét elmesélte ennek az idegennek. Igyekezett olyan részleteket keresni, amelyek magyarázatot adnak a mágia iránti érdeklődésére - például gyermekkori látomásokat, megérzéseket, belső hangokat -, de nem talált semmit. Csak érdekelte, és kész. És ezért már több tanfolyamra is járt, ahol megismerkedett az asztrológia, a tarot, a számmisztika rejtélyeivel. - Ezek csak különböző nyelvek - mondta a Mágus. - És nem is az egyedüliek. A mágia az emberi szív összes nyelvét beszéli. - Mi hát a mágia? - kérdezte a lány. Brida a sötétben is észrevette, hogy a Mágus elfordítja az arcát, és merengve nézi az eget, mint aki választ keres. - A mágia egy híd - szólalt meg végül. - Egy híd, amin keresztül átjuthatsz a látható világból a láthatatlanba. És mindkét világ leckéit megtanulhatod. - És hogy juthatok át ezen a hídon? - Azt magadnak kell fölfedezned. Mindenki a maga módján juthat át rajta. - Ezért jöttem ide. - Kétféle hagyomány létezik - mondta a Mágus.- Az egyik a Nap Hagyománya, amely a titkokat a téren, a körülöttünk lévő dolgokon keresztül tanítja. A másik pedig a Hold Hagyománya, amely az időn, az idő emlékezetében megmaradt dolgokon keresztül tanítja a titkokat. Brida megértette. A Nap Hagyománya ez az éjszaka, a fák, a testében érzett hideg, a csillagok az égen. A Hold Hagyománya pedig a vele szemben ülő férfi, akinek a szemében az elődök bölcsessége csillog. - Megtanultam a Hold Hagyományát – mondta a Mágus, mintha kitalálta volna a lány gondolatait. - De soha nem lettem Mestere. Én a Nap Hagyományának a Mestere vagyok. - Mutassa meg nekem a Nap Hagyományát - felelte Brida gyanakvón, mert megérezte a Mágus hangjában a gyengédséget. - Megtanítalak arra, amit megtanultam. A Nap Hagyományának azonban sok útja van. Hinni kell benne, hogy minden ember képes önmagát tanítani.

Brida nem tévedett. Valóban gyengédség volt a Mágus hangjában. És ez megijesztette, ahelyett, hogy tetszett volna neki. - Képes vagyok megérteni a Nap Hagyományát - mondta. A Mágus visszafordította tekintetét a lányra. Tudta, hogy még nem képes megérteni a Nap Hagyományát. De akkor is tanítania kell. Vannak tanítványok, akik maguk választják meg a Mesterüket. - Hadd emlékeztesselek valamire, mielőtt belevágunk az első leckébe - mondta. - Amikor valaki megtalálja az útját, nem szabad félnie. Elég bátornak kell lennie hozzá, hogy rossz lépéseket tegyen. A csalódás, a vereség, a csüggedés mind-mind Isten eszköze, hogy általuk megmutassa nekünk az utat. - Furcsa eszközök - felelte Brida. - Sokszor csak elveszik az ember kedvét. A Mágus ismerte ezt az érzést. Testében és lelkében egyaránt megtapasztalta már Isten furcsa eszközeit. - Tanítsa meg nekem a Nap Hagyományát - ismételte a lány. A Mágus arra kérte Bridát, hogy támaszkodjon neki egy sziklának, és engedje el magát. - Nem kell lehunynod a szemed. Nézz körül, és figyelj meg mindent, amit csak tudsz. A Nap Hagyománya minden pillanatban az örök bölcsességetmutatja minden embernek. Brida úgy tett, ahogy a Mágus utasította. Csak éppen az volt az érzése, hogy túl gyorsan haladnak. - Ez az első és legfontosabb lecke - mondta. - Egy spanyol misztikus találta ki, aki megértette a hit jelentését. Úgy hívták, hogy Jüan de La Cruz. Keresztes Szent János. Ránézett a lányra, aki lelkes volt és bizakodó. A szíve mélyén azt kívánta, hogy értse meg, amit majd tanít neki. Elvégre a lány az ő Másik Fele - bár ezt még nem tudja, ráadásul nagyon fiatal, és túlságosan elvarázsolják a világ dolgai és lényei.

Brida a sötétben is látta, ahogy a Mágus belép az erdőbe, és eltűnik a fák között. Megijedt, hogy egyedül maradt, de igyekezett, hogy megőrizze nyugodtságát. Ez volt az első leckéje, nem lehetett ideges. - A tanítványának fogadott. Nem okozhatok neki csalódást. Elégedett volt magával, ugyanakkor meglepte, hogy milyen gyorsan történt minden. De soha nem kételkedett a képességeiben - büszke volt magára és arra, hogy idáig eljutott. Biztos volt benne, hogy a Mágus valamelyik szikla mögül figyeli a reakcióit, mert látni akarja, hogy meg tudja-e tanulni az első mágialeckét. A bátorságról beszélt neki: bármenynyire fél is elméjében egymás után jelentek meg a sziklán élő kígyók és skorpiók képei -, bátornak kell mutatkoznia. A férfi nemsokára visszajön, hogy megtanítsa neki az első leckét. „Erős és elszánt nő vagyok" - ismételgette magában. Már az is kiváltság, hogy itt lehet, ezzel a férfival, akit az emberek vagy imádnak, vagy félnek. Fölidézte magában az egész délutánt, amelyet együtt töltöttek, és eszébe jutott az a pillanat, amikor észrevette a hangjában a gyengédséget. „Talán ő is érdekesnek tart engem. Még az is lehet, hogy szívesen szeretkezne velem." Biztosan nem lenne rossz: van valami furcsa a szemében. „Milyen ostoba gondolatok." Egészen konkrét szándékkal jött ide - hogy megtalálja a megismerés útját -, és tessék: azon kapja magát, hogy csak egy egyszerű nő. Megpróbált nem gondolni erre, és ekkor vette észre, hogy milyen sok idő telt el attól a pillanattól kezdve, hogy a Mágus magára hagyta. Kezdett pánikba esni: a férfinak kétes híre volt. Voltak olyanok, akik azt állították, hogy ő a leghatalmasabb Mester, akivel valaha is találkoztak, hogy pusztán a gondolatai erejével meg tudja fordítani a szelet és lyukat tud ütni a felhőkön. Bridát, akárcsak a többi embert, elbűvölték az effajta csodák. Mások azonban - olyan emberek, akik a mágia világa iránt érdeklődtek, és ugyanazokra a tanfolyamokra jártak, amelyekre ő - meg voltak győződve róla, hogy a férfi egy fekete mágus, gonosz varázsló, aki egyszer egy embert is elpusztított az Erejével, mert beleszeretett a feleségébe. Ezért kellett Mester létére magányosan járnia az erdőt. „Talán a magánytól még jobban megőrült" - gondolta Brida, és ismét érezte, hogy elfogja a rettegés. Fiatal kora ellenére tudta, hogy milyen sérüléseket okozhat az emberek lelkében a magány, főleg idősebb korban. Találkozott olyan emberekkel, akikből teljesen kiveszett az életkedv, mert belefáradtak a magány elleni küzdelembe, és megadták magukat neki. A többségük úgy vélte, hogy a világ dicstelen és értéktelen, és szüntelenül arról beszélt, hogy milyen hibákat követtek el mások. Ezeket az embereket a magány a világ ítélőbíráivá tette, akiknek ítéletei mindenhová eljutottak, ahol meg akarták hallani őket. Talán a Mágus is beleőrült a magányba. Hirtelen erősebb zajt hallott, amitől nagyot ugrott, és rémülten kalapált a szíve. Már nyoma sem volt az előbbi magányának. Körülnézett, de nem látott semmit. A gyomrában támadt rémület érzése nőttön-nőtt, és az egész testét elárasztotta. „Uralkodnom kell magamon" - gondolta, de képtelen volt rá. A kígyók, skorpiók és gyerekkori képzeletének félelmetes lényei ott imbolyogtak előtte. Brida túlságosan rémült volt ahhoz, hogy megőrizze a hidegvérét. Újabb kép jelent meg előtte: egy hatalmas varázslóé, aki egyezséget kötött az ördöggel, és felajánlotta neki az életét. - Hol van? - kiáltotta végül. Már nem akarta, hogy jó benyomást tegyen bárkire. Nem akart semmi mást, csak elmenni innen. Senki nem válaszolt. - El akarok menni innen! Segítsen!

De csak az erdő furcsa neszeit hallotta. Brida megdermedt a félelemtől, és úgy érezte, hogy menten elájul. Csakhogy ezt most nem volt szabad. Biztosra vette, hogy a férfi messze jár, így csak még rosszabb lett volna, ha elájul. Össze kellett szednie magát. A gondolat ráébresztette, hogy valamiféle erő küzd benne, hogy uralkodni tudjon magán. „Nem kiáltozhatok itt." Ez volt az első gondolata. Hiszen a kiáltásaival felhívhatja magára más férfiak figyelmét is, akik az erdőben élnek, márpedig az olyan férfiak, akik az erdőben élnek, még a vadállatoknál is veszélyesebbek lehetnek. „Hiszek - kezdte mondogatni halkan. - Hiszek Istenben, hiszek az Őrangyalomban, aki ide vezérelt, és mellettem marad. Nem tudom megmondani, hogy milyen, de azt tudom, hogy itt van a közelben. Nem botlom meg egy kőben sem.” Az utolsó mondat egy zsoltárból származott, amit még gyerekkorában tanult, és már évek óta eszébe sem jutott. A nagymamájától tanulta, aki nemrég halt meg. Szerette volna, ha most ott van mellette - és abban a pillanatban megérezte maga mellett valaminek a barátságos jelenlétét. Lassan ráeszmélt, hogy nagy különbség van veszély és félelem között. „Aki a Magasságos rejtekében lakik..." - így kezdődött a zsoltár. Rájört, hogy minden sorára emlékszik, minden egyes szóra, mintha épp most mormolná neki a nagymamája. Egy darabig mondogatta, megállás nélkül, és félelme ellenére nyugodtabb lett. Abban a pillanatban nem volt választása: vagy hisz Istenben és az Őrangyalában, vagy kétségbeesik. Oltalmazó jelenlétet érzett. „Hinnem kell ebben a jelenlétben. Nem tudom megmagyarázni, de létezik. És itt lesz velem egész éjszaka, mert nem jutok ki innen egyedül.” Gyerekkorában gyakran riadt fel álmából rémülten az éjszaka közepén. Az apja olyankor odament vele az ablakhoz, és megmutatta neki a várost, ahol éltek. Beszélt neki az éjjeliőrökről, a tejesemberről, aki már viszi a tejet, a pékről, aki nap mint nap süti a kenyeret. Az apja elűzte az éjszaka rémeit, és helyettük ezekkel az emberekkel népesítette be a sötétséget. „Az éjszaka is csak a nap része" - mondogatta. Az éjszaka is csak a nap része. Így, ha a napfény oltalmat ad, oltalmat adhat a sötétség is. A sötétség miatt idézte meg ezt az oltalmazó jelenlétet. Bíznia kellett benne. És ezt a bizalmat hívják Hitnek. Soha senki nem értheti meg a Hitet. A Hit pontosan az, amit most megtapasztalt: megmagyarázhatatlan merülés a sötét éjszakába. Csak azért létezett, mert hitt benne. Ahogy a csodáknak sincs magyarázatuk, csak megtörténtek azok számára, akik hittek a csodákban. „Az első leckéről beszélt" - mondta a lány, hirtelen megvilágosodva. Az oltalmazó jelenlét ott volt, mert ő hitt benne. Brida elfáradt a sokáig tartó feszültségtől. Most lassan elernyedt, és egyre nagyobb biztonságban érezte magát. Van Hite. És a Hit nem engedi, hogy az erdőt újra kígyók és skorpiók népesítsék be. A Hit ébren tartja az Őrangyalát, hogy virrasszon mellette. Visszadőlt a sziklára, és észrevétlenül elaludt. Amikor fölébredt, már világos volt, és a nap fénye mindent színesre festett. Kicsit fázott, piszkos volt a ruhája, de a lelke ujjongott. Egy egész éjszakát töltött az erdőben egyedül. Tekintetével a Mágust kereste, bár tudta, hogy hiába. Nyilván az erdőt járja, hogy „egyesüljön Istennel", és talán azon töpreng, hogy vajon annak a tegnapi kislánynak volt-e elég bátorsága, hogy megtanulja a Nap Hagyományának első leckéjét. - Tanultam valamit a Sötét Éjszakáról - mondta az erdőnek, amely most csöndes volt. Megtanultam, hogy az Isten-keresés egy Sötét Éjszaka. Hogy a Hit egy Sötét Éjszaka. Nem csoda. Az ember minden napja egy sötét éjszaka. Senki sem tudhatja előre, hogy mi fog történni a következő percben, és az emberek mégis mennek előre. Mert bíznak. Mert van Hitük.

Vagy ki tudja, talán azért, mert nem veszik észre a következő másodpercben rejlő misztériumot. De ez egyáltalán nem fontos - csak az a fontos, hogy ő megértette. Hogy az élet minden egyes pillanata egy hitbéli cselekedet. Ami benépesülhet kígyókkal és skorpiókkal - vagy inkább egy oltalmazó erővel. Hogy a Hitre nincs magyarázat. A Hit egy Sötét Éjszaka. És csak rajta áll, hogy elfogadja-e, vagy nem. Brida ránézett az órájára, és látta, hogy már későre jár. Buszra kell szállnia, utazhat három órát, és közben kitalálhatja, hogy milyen meggyőző magyarázattál álljon elő a kedvesének. Soha nem hinné el, hogy egy egész éjszakát töltött egyedül az erdőben. - Nagyon nehéz ez a Nap Hagyománya! - kiáltotta az erdőnek. - A magam Mesterévé kell válnom, pedig erre végképp nem számítottam! Lenézett a falura, felidézte magában az útvonalat, és készült, hogy nekivágjon az erdőnek. Előtte azonban még egyszer visszafordult a szikla felé. - És hadd mondjak még valamit - kiáltotta szabadon és vidáman. - Maga egy nagyon érdekes férfi. A Mágus egy öreg fa törzsének támaszkodva látta, amint a lány eltűnik a rengetegben. Hallotta az éjszakai rémületét és a kiáltásait. Volt egy pillanat, amikor már-már azt gondolta, hogy odamegy hozzá, átöleli, megvédi a rettegéstől, és megmondja neki, hogy nem kell ilyen próbákat kiállnia. Most viszont örült, hogy nem tette meg. És büszke volt a lányra, aki minden fiatalos zavarodottságával együtt is az ő Másik Fele.

Dublin központjában van egy könyvesbolt, amely a legkomolyabb okkult tanulmányokra szakosodott. Ez a könyvesbolt soha nem hirdeti magát újságokban és magazinokban: az emberek egymásnak ajánlják, és a tulajdonosa örül, mert így válogatott közönsége van. Ennek ellenére a könyvesbolt mindig tele van. Brida sokat hallott róla, és végre megszerezte a címét egy asztrálutazásra szakosodott tanártól, akinek az óráira járt. Egyik nap munka után meg is kereste, és egészen elbűvölte a hely. Ettől kezdve amikor csak tudott, elment oda, hogy nézegesse a könyveket - csak nézegesse, mert mindegyik külföldi kiadású volt, és nagyon drága. Szerette őket végiglapozni, különös figyelmet szentelve a köteteket illusztráló rajzoknak és szimbólumoknak, és ösztönösen érezte a bennük megtestesült tudás vibrálását. A Mágussal való találkozása óta óvatosabb lett. Néha haragudott magára, hogy csak olyan dolgokban képes részt venni, amiket meg tud érteni. Érezte, hogy így valami nagyon fontos marad ki az életéből, és hogy csak ugyanazokat a tapasztalatokat ismételgeti. De nem volt mersze változtatni. Mindig látnia kellett az utat, mert most, hogy már tudta, milyen az a Sötét Éjszaka, azt is tudta, hogy nem akar elmerülni benne. Ám hiába volt olykor elégedetlen önmagával, nem tudta rászánni magát, hogy átlépje a saját határait. A könyvek biztonságosabbak voltak. A polcokon évszázadokkal korábban írt könyvek újabb kiadásai sorakoztak: nem sok ember vállalkozott rá, hogy valami újat mondjon ebben a témában. Az okkult bölcsesség pedig mintha gúnyosan mosolygott volna az emberek erőfeszítésén, hogy nemzedékről nemzedékre hiába próbálják megismerni. Brida azonban nem csak a könyvek miatt járt rendszeresen a könyvesboltba: figyelte a visszatérő embereket. Volt, hogy csak úgy tett, mintha belemerülne egy-egy tekintélyes alkímiai tanulmányba, de valójában az embereket nézte - férfiakat és nőket, rendszerint idősebbeket -, akik tudták, mit akarnak, és mindig egyenesen a megfelelő polchoz mentek. Próbálta elképzelni őket a magánéletben. Volt, aki bölcsnek látszott, aki képes felébreszteni azokat az erőket, amelyeket a halandók nem ismernek. Mások inkább elkeseredetteknek tűntek, akik próbálják újra megtalálni azokat a válaszokat, amelyeket már rég elfeledtek - és amelyek nélkül az élet értelmét veszti. Azt is megfigyelte, hogy a törzsvásárlók mindig beszélgetnek az eladóval. Különös dolgokról váltottak szót, például a holdfázisokról, különböző kövek tulajdonságairól, rituális szavak helyes kiejtéséről. Egy délután Brida vette a bátorságot, hogy ő is ugyanezt tegye. Végzett a munkahelyén, ahol minden jól ment, és úgy döntött, hogy kihasználja ezt a szerencsés napot. - Tudom, hogy léteznek titkos társaságok - mondta. Úgy gondolta, hogy ez jó kezdés a társalgáshoz. Hogy ő „tud” valamit. A könyvkereskedő azonban, aki éppen számításokat végzett, csak fölemelte a fejét, és döbbenten nézett a lányra. - Elmentem a folki Mágushoz - mondta Brida, most már kissé zavarban, mert nem tudta, hogy hogyan folytassa. - Megmutatta nekem a Sötét Éjszakát. Azt mondta, hogy a bölcsesség útja az, hogy nem félünk hibázni. Észrevette, hogy a könyvkereskedő már jobban figyel a szavaira. Ha a Mágus tanított neki valamit, akkor bizonyára különleges ember. - De ha tudja, hogy az út a Sötét Éjszaka, akkor miért a könyvek között keresgél? kérdezte végül, és Brida rájött, hogy mégsem volt jó ötlet a Mágus említése. - Mert nem akarok úgy tanulni - válaszolta. A könyvkereskedő szemügyre vette az előtte álló lányt. Látszott rajta, hogy van egy Adottsága. Ám akkor is különös, hogy csupán ezért ennyi figyelmet szentelt neki a folki

Mágus. Van itt valami más is. Az is lehet, hogy a lány csak hazudott, de nem valószínű, hiszen említette a Sötét Éjszakát. - Sokat látom itt a boltban - mondta. - Bejön, lapozgatja a könyveket, de soha nem vesz semmit. - Nagyon drágák - mondta Brida, és érezte, hogy a férfi folytatni akarja a beszélgetést. De olvastam más könyveket, és elvégeztem néhány tanfolyamot. Megmondta a tanárok neveit. Azt gondolta, hogy ezzel még jobban lenyűgözi az eladót. De ismét fordítva sült el a dolog. A kereskedő félbeszakította, és egy másik vásárlóhoz fordult, aki az iránt érdeklődött, hogy megjött-e már az évkönyv, amelyik a következő száz év bolygóállásait tartalmazza. A férfi átnézte a pult alatt sorakozó csomagokat. Brida észrevette, hogy a csomagokon különféle bélyegzők vannak a világ minden tájáról. Közben egyre idegesebb lett, mert kezdeti bátorsága teljesen elpárolgott. Csakhogy meg kellett várnia, amíg a vásárló megnézi a könyvet, kifizeti, elteszi a visszajárót és elmegy. Az eladó csak ekkor fordult ismét hozzá. - Nem tudom, hogyan folytassam - mondta Brida. A szeme kezdett kivörösödni. - Miben jó? - kérdezte a férfi. - Abban, hogy kövessem azt, amiben hiszek. - Nincs más válasz. Állandóan az után futott, amiben hitt. Csak az a baj, hogy mindennap másban hitt. Az eladó fölírt valami nevet egy papírra, amin a számításait végezte. Letépte a papírdarabot, de még nem adta oda. - Adok egy címet - mondta. - Volt idő, amikor az emberek teljesen természetesnek tartották a mágikus élményeket. Akkoriban még papok sem léteztek. És senki sem rohangált az okkult titkok után. Brida nem tudta, hogy kire céloz. - Tudja, mi a mágia? - kérdezte a férfi. - Egy híd. A látható és a láthatatlan világ között. Az eladó átnyújtotta neki a papírdarabot. Egy telefonszám és egy név volt rajta: Wicca. Brida gyorsan elvette a papírt, megköszönte, és elindult. Az ajtóból még visszafordult, és így szólt: - És azt is tudom, hogy a mágia sok nyelven beszél. Még a könyvkereskedőkén is, akik úgy tesznek, mintha mogorvák lennének, de valójában nagylelkűek és segítőkészek. Csókot dobott neki, és eltűnt. Az eladó félbehagyta a számításait, és körülnézett a boltjában. „Ezt mind a folki Mágustól tanulta" - gondolta. Egy Adottság, akármilyen jó is, önmagában nem elég ahhoz, hogy fölkeltse a Mágus érdeklődését: kell lennie valami más oknak is. Wicca majd kideríti, hogy mi az. Eljött a zárás ideje. A könyvkereskedő észrevette, hogy átalakulóban van a közönsége. Egyre fiatalabb vásárlók járnak hozzá. Ahogy a polcain sorakozó régi tanulmányok is megmondták: a dolgok végre kezdenek visszatérni oda, ahonnan jöttek.

A régi épület a belvárosban volt, egy olyan helyen, amilyet manapság csak azok a turisták keresnek fel, akiket érdekel a múlt századi romantika. Bridának egy hetet kellett várnia, hogy Wicca végre hajlandó legyen fogadni, és most ott állt a titokzatos, szürke építmény előtt, és igyekezett elfojtani az izgatottságát. Az épület tökéletesen beleillett az általa elképzelt képbe: pontosan ilyen helyeken lakhatnak a könyvesbolt vásárlói is. A házban nem volt lift. Lassan ment föl a lépcsőkön, hogy ne lihegve érjen oda. Amikor fölért a harmadik emeletre, megnyomta az egyetlen ajtó csengőjét. Bentről kutyaugatás hallatszott. Rövid várakozás után egy karcsú, jól öltözött, szigorú arcú nő nyitott ajtót. - Én telefonáltam - mondta Brida. Wicca intett, hogy lépjen be, és Brida egy hófehér teremben találta magát, modern műalkotásokkal a falakon és az asztalokon. A napfényt szintén fehér függönyök szűrték meg, a helyiség pedig több részből állt, harmonikusan tagolták a kanapék, az étkezőasztal és a könyvekkel teli könyvtár. Olyan jó ízléssel volt berendezve az egész, hogy Bridának eszébe jutottak a lakberendezési magazinok, amelyeket szívesen lapozgatott az újságárusoknál. „Biztosan egy vagyonba került.” Ez az egy gondolat suhant át az agyán. Wicca a teremnek abba a részébe vezette vendégét, ahol két, olasz dizájn szerint bőrből és acélból készült fotel volt. A két fotel között egy alacsony üvegasztalka állt, szintén acélból készült lábakon. - Nagyon fiatal vagy - szólalt meg végre Wicca. Fölösleges lett volna belekezdeni a balett-táncosnőkről való fejtegetésbe, úgyhogy Brida inkább hallgatott, és várta a következő megjegyzést, és közben azon tűnődött, hogy mit keres egy ilyen modern lakás ebben a régi épületben. Romantikus elképzelései a tudás kereséséről ismét szertefoszlottak. - Felhívott - mondta Wicca, és Brida egyből megértette, hogy a könyvkereskedőre céloz. - Azért jöttem, mert Mestert keresek. Végig akarom járni a mágia útját. Wicca ránézett a lányra. Valóban van egy Adottsága. De ki kell derítenie, hogy miért érdeklődött iránta annyira a folki Mágus. Az Adottság önmagában nem elég. Ha a folki Mágus nemrég kezdte volna a mágiát, talán lenyűgözte volna, hogy milyen tisztán nyilvánul meg az Adottság a lányban. De eleget tapasztalt már ahhoz, hogy tudja: minden embernek van egy Adottsága. Ő már nem sétált bele ilyen csapdákba. Fölkelt, odament a polchoz, és levette a kedvenc kártyáját. - Tudsz játszani? - kérdezte. Brida bólintott. Elvégzett néhány tanfolyamot, tudta, hogy a nő kezében tarot van, ami hetvennyolc lapból áll. Megtanult néhány kártyavetési módot, és örült, hogy most megmutathatja a tudományát. A nő azonban nem adta ki kezéből a kártyát. Megkeverte a lapokat, és lefelé fordítva kitette őket az üvegasztalra. Egy darabig nézte a rendezetlenül heverő lapokat. Ez egyik módszerre sem hasonlított azok közül, amelyeket Brida a tanfolyamokon tanult. Utána a nő mondott néhány szót valami furcsa nyelven, és csak az egyik lapot fordította meg. A 23-as volt. Egy botok királya. - Oltalom - mondta a nő. - Egy hatalmas, erős, fekete hajú férfi oltalma. Az udvarlója se nem nagy hatalmú, se nem erős. A Mágusnak pedig ősz haja van. - Ne a fizikai külsejére gondolj - mondta Wicca, mintha kitalálta volna a gondolatait. Gondolj a Másik Feledre. - Mi az a Másik Fél? - Bridát meglepte a nő. Valami titokzatos tiszteletet ébresztett benne, ami különbözött attól, amit a Mágus vagy a könyvkereskedő iránt táplált. Wicca nem válaszolt a kérdésre. Újra megkeverte a lapokat, és megint szétterítette őket az asztalon - ám ezúttal fölfelé fordítva. A látszólagos zűrzavar közepén a 11-es kártya volt. Az Erő. Egy nő, aki kinyitja egy oroszlán száját.

Wicca elvette a lapot, és a kezébe adta. Brida megfogta, de még nem tudta, hogy mit csináljon vele. - Az erősebb oldalad mindig nő volt más inkarnációkban - mondta. - Mi az a Másik Fél? - kérdezte ismét Brida. Először mert erősködni ezzel a nővel. Hanem ez az erősködés nagyon félénk volt. Wicca egy pillanatig hallgatott. Átsuhant elméjén egy halvány gyanú: a Mágus nem tanított semmit a lánynak a Másik Félről. „Butaság" - gondolta magában, és félresöpörte a sejtést. - A Másik Fél az első dolog, amit az emberek megtanulnak, amikor megismerkednek a Hold Hagyományával - felelte. - Csak a Másik Fél megértése után lehet megérteni, hogy miként közvetítődik a tudás az időn keresztül. Elmagyarázta. Brida némán és izgatottan hallgatta. - Örökkévalók vagyunk, mert Isten nyilvánul meg bennünk - mondta Wicca. - Ezért sok életen és sok halálon megyünk keresztül, kezdve egy olyan ponttól, amit senki sem ismer, haladva egy másik pontig, amit szintén nem ismerünk. Szokj hozzá a gondolathoz, hogy a mágiában sok olyan dolog van, amire nincs és soha nem is lesz magyarázat. Isten úgy döntött, hogy bizonyos dolgokat bizonyos módon csinál, és hogy miért, az egyedül az Ő titka. „A Hit Sötét Éjszakája" - gondolta Brida. Ez a Hold Hagyományában is létezik. - Mindenesetre tény, hogy így van – folytatta Wicca. - És amikor az emberek a reinkarnációra gondolnak, mindig beleütköznek egy nagyon nehéz kérdésbe, ami így hangzik: Ha kezdetben olyan kevés ember volt a Földön, most pedig ilyen sok, akkor honnan jött ez a rengeteg új lélek? Brida visszafojtott lélegzettel hallgatta. Ő is sokszor föltette már magában ezt a kérdést. - A válasz egyszerű - mondta Wicca, amikor már eleget húzta az időt, élvezve a lány izgatottságát. - Bizonyos reinkarnációk alkalmával megkettőződünk. Akárcsak a kristályok és a csillagok, a sejtek és a növények, a lelkünk is kettéosztódik. Kettéválik, és az így keletkezett új lelkek szintén kettéválnak, és így tovább, mígnem néhány nemzedéken belül benépesítjük az egész Földet. - És a két fél közül mindig csak az egyik tudja, hogy kié? - kérdezte Brida. Rengeteg kérdés merült föl benne, de szép sorjában akarta őket feltenni, és ez tűnt a legfontosabbnak. - Mindannyian annak a részei vagyunk, amit az alkimisták Anima Mundinak, Alma Mundinak, azaz a Világ Lelkének hívnak - mondta Wicca, válasz nélkül hagyva Brida kérdését. - Az az igazság, hogy ha az Anima Mundi csak osztódna, akkor egyre nagyobbra nőne, de egyúttal egyre jobban el is gyengülne. Ezért nemcsak osztódunk, hanem újra meg újra össze is találkozunk. És ezt a találkozást hívják Szerelemnek. Mert amikor egy lélek kettéosztódik, mindig egy férfi és egy női lélek lesz belőle. A Teremtés könyvében így van leírva: Ádám lelke kettéosztódott, és Éva belőle született. Wicca hirtelen elhallgatott, és az asztalra terített lapokat nézte. - Rengeteg kártyalap - folytatta -, de ugyanannak a paklinak a részei. Ahhoz, hogy megértsük az üzenetüket, mindegyikre szükségünk van, mindegyik egyformán fontos. Ilyen a lélek is. Az emberek mind összefüggnek egymással, akárcsak a kártyapakli lapjai. Minden életben megvan az a titokzatos kötelességünk, hogy megtaláljuk legalább az egyik ilyen Másik Felünket. A Tökéletes Szeretet, amely a feleket szétválasztotta, örül a Szerelemnek, amely újra egyesíti őket. - És hogy ismerem föl a Másik Felemet? Brida úgy érezte, hogy ez a legfontosabb kérdés, amit valaha is föltett. Wicca nevetett. Ő is kérdezte már ugyanezt, ugyanilyen izgatottan, mint ez a lány. A Másik Felünket föl lehet ismerni a szeme csillogásából - az emberek az idők kezdete óta így

ismerik föl az igaz szerelmüket. De a Hold Hagyományában van egy másik módszer is: egyfajta látomás, amely felfed egy fényes pontot a Másik Felünk bal válla fölött. De ezt még nem akarta elmondani a lánynak: vagy megtanulja meglátni ezt a pontot, vagy nem. Nemsokára kiderül. - Kockáztatva - felelte végül. - Vállalva a vereség, a csalódás, a kiábrándulás kockázatát, és soha fel nem adva a Szerelem keresését. Aki nem adja fel, az győz. Bridának eszébe jutott, hogy a Mágus is mondott valami hasonlót, amikor a mágia útjáról beszélt. „Talán a kettő egy és ugyanaz" - gondolta. Wicca elkezdte összeszedni a lapokat az asztalról, és Brida érezte, hogy lassan lejár az ideje. De volt még egy kérdése. - Több Másik Féllel is találkozhatunk egy-egy életünk során? „Igen” - gondolta Wicca némi keserűséggel. És ilyenkor a szív kettészakad, ez pedig fájdalmat és szenvedést okoz. Igen, akár három-négy Másik Féllel is találkozhatunk, mert sokan vagyunk, és nagyon szétszóródtunk. Ez a lány jól kérdez, és neki ki kell térnie a válaszadás elől. - A Teremtésnek egyetlen lényege van - mondta. - Ezt a lényeget pedig úgy hívják, hogy Szerelem. A Szerelem az az erő, amely újraegyesít minket, hogy összesűrítse a különböző életekben, a világ különböző helyein összegyűlt tapasztalatokat. Az egész Földért felelősek vagyunk, hiszen nem tudhatjuk, hogy hol vannak a Másik Feleink, akikkel egyek voltunk az idők kezdetén. Ha ők jól vannak, akkor mi is boldogok leszünk. Ha rosszul vannak, akkor mi is szenvedni fogunk, mert részesülünk a fájdalmukból, ha öntudatlanul is. De főleg azért vagyunk felelősek, hogy minden inkarnációnkban legalább egyszer újraegyesüljünk a Másik Felünkkel, aki biztosan keresztezi az utunkat valahol. Ha csak pillanatokra is, de újra eggyé kell válnunk, mert ezek a pillanatok olyan erős Szerelmet hordoznak magukban, amely az egész hátralévő életünknek értelmet ad. A kutya elkezdett ugatni a konyhában. Wicca az utolsó lapot is fölvette az asztalról, és még egyszer ránézett Bridára. - Persze hagyhatjuk, hogy a Másik Felünk elmenjen mellettünk anélkül, hogy elfogadnánk vagy egyáltalán észrevennénk. Ha így teszünk, akkor kell egy újabb inkarnáció, hogy találkozzunk vele. Ám önzésünkért a legrosszabb büntetésre ítéltetünk, amit mi találtunk ki magunknak: a magányra. Wicca fölállt, és elkísérte Bridát az ajtóig. - De te nem azért jöttél ide, hogy megtudd, mi az a Másik Fél - mondta búcsúzás előtt. Van egy Adottságod, és ha kiderítem, hogy miféle Adottság ez, akkor talán megtanítom neked a Hold Hagyományát. Brida különleges embernek érezte magát. Így kellett éreznie, mert ez a nő olyan tiszteletet ébresztett benne, amilyet kevés más ember. - Megteszek minden tőlem telhetőt. Meg akarom tanulni a Hold Hagyományát. „Mert a Hold Hagyományában nincs szükség sötét erdőkre” - gondolta. - Figyelj rám, kislány - mondta Wicca szigorúan. - Mindennap, ugyanabban az órában, amit te választasz ki, legyél egyedül és teríts ki egy tarot-paklit az asztalra. Terítsd ki véletlenszerűen, és ne próbálj megérteni semmit, csak nézegesd a lapokat. Ha eljön az ideje, megtanítanak mindenre, amit abban a pillanatban tudnod kell. „Ez olyan, mint a Nap Hagyománya: már megint magamat kell tanítanom” - gondolta Brida, miközben lefelé lépkedett a lépcsőn. És csak amikor már a buszon volt, jutott eszébe, hogy a nő valami Adottságról beszélt. De majd a legközelebbi találkozásukon megbeszélik.

Brida egy héten keresztül minden áldott nap fél órát szentelt annak, hogy szétszórja a kártyákat az asztalon. Este tízkor lefeküdt és beállította az ébresztőt éjjel egy órára. Akkor fölkelt, csinált egy kávét, és leült a kártyák elé, hogy próbálja megérteni okkult nyelvüket. Az első éjszaka nagy izgalomban telt. Brida meg volt győződve róla, hogy Wicca valami titkos szertartást mutatott meg neki, és igyekezett pontosan úgy elrendezni a lapokat, ahogy a nő tette - abban a hiszemben, hogy fölsejlik valami okkult üzenet. De fél óra múlva sem történt semmi különös, leszámítva azokat az apró látomásokat, amelyeket a képzelete szült. Brida másnap éjjel megismételte ugyanezt. Wicca azt mondta, hogy a pakli elmeséli neki a saját történetét, ami - az általa látogatott tanfolyamokon tanultak alapján - egy nagyon régi történet, több mint háromezer éves, és ott kezdődik, ahol az emberek még közel voltak az eredendő bölcsességhez. „Olyan egyszerűnek tűnnek ezek a rajzok” - gondolta. Egy nő, amint kinyitja egy oroszlán száját, egy kocsi, amit két titokzatos állat húz, egy férfi, előtte különböző tárgyakkal megrakott asztal. Rájött, hogy ez a kártyapakli egy könyv, egy könyv, amibe az Isteni Bölcsesség feljegyezte az emberi életút fő változásait. De mivel tudta, hogy az emberiség hajlamos jobban emlékezni a hibákra, mint az erényekre, az egészet egy játék formájába öntötte. A kártya az istenek találmánya. „Nem lehet ennyire egyszerű” - gondolta Brida, ahányszor csak szétterítette a kártyákat az asztalon. Ismert egy sor bonyolult módszert és alaposan kidolgozott rendszert, ezek a zavaros kártyák meg kezdték a gondolkodását is összezavarni. A hatodik éjszakán idegesen ledobta a lapokat a földre. Egy pillanatig azt gondolta, hogy ezt valamiféle mágikus sugallatra tette, de az eredmény ismét nulla volt. Csak néhány halvány érzése támadt, amit nem tudott meghatározni, és amit szokása szerint a képzelete szüleményének vélt. Ugyanakkor egy pillanatra sem tudta kiverni a fejéből a Másik Fél gondolatát. Eleinte azt hitte, hogy visszatért a kamaszkora, az ábrándozás az elvarázsolt hercegről, aki hegyenvölgyön át keresí-kutatja az üvegcipellő tulajdonosát vagy az alvó Csipkerózsikát. „A tündérmesék mind a Másik Félről szólnak" - viccelődött magában. A tündérmeséken keresztül merült alá először abba a mágikus univerzumba, amelybe most annyira be akar lépni, és most ismét elgondolkodott azon, hogy vajon miért távolodik el minden ember ettől a világtól, pedig tudja mind, hogy mennyi öröme rejlett a gyermekkorában. „Talán mert nem örülnek a vidámságnak.” Ezt a mondatát ő maga is furcsállotta, de följegyezte a naplójába, mint valami kreatív gondolatot. Miután egy hét múlva sem hagyta nyugodni a Másik Fél gondolata, Bridán egy rettenetes érzés kezdett eluralkodni: talán nem a megfelelő férfit választja. A nyolcadik éjszakán, miután ismét hiába nézegette a tarot-kártyákat, úgy döntött, hogy másnap elmegy vacsorázni a kedvesével.

Olyan éttermet választott, amelyik nem - túl drága, mert a fiú mindig ragaszkodott hozzá, hogy ő fizesse ki a számlát, pedig egyetemi fizikatanárként jóval kevesebbet keresett, mint ő titkárnőként. Még nyár volt, és az egyik kinti asztalnál ültek, a folyóparton. - Kíváncsi vagyok, mikor engedik meg újra a szellemek, hogy lefeküdj velem - mondta Lorens vidáman. Brida gyengéden nézett rá. Megkérte, hogy két hétig ne látogassa meg, és ő belement, éppen csak annyit panaszkodva, hogy a lány érezze, mennyire szereti. A maga módján ő is az univerzum titkait fürkészte. Ha egyszer ő kérné meg, hogy két hétig ne találkozzanak, akkor neki is bele kellene egyeznie. Lassan vacsoráztak, nem sokat beszélgettek közben, csak nézték a folyón közlekedő hajókat és a járdán elhaladó embereket. Az asztalon álló fehérboros üveg hamar kiürült, és máris hozták az újat. Fél óra múlva összetolták a széküket, és összebújva nézték a nyári csillagos eget. - Nézd ezt az eget - mondta Lorens, miközben a lány haját cirógatta. - Egy több ezer évvel ezelőtti eget látunk most. Ezt már akkor is mondta, amikor először találkoztak. De Brida nem akarta félbeszakítani: ő így szokta megosztani vele a világát. - Ezek szerint senki sem tudja, hogy milyen is igazából az ég? - Ő is föltette már ezt a kérdést az első estéjükön. De jólesik megismételni az ilyen szép pillanatokat. - Nem tudjuk. Azt tanulmányozzuk, amit látunk, de amit látunk, az nem mindig az, ami valóban létezik. - Kérdezni akarok valamit. Milyen anyagból vagyunk? Honnan valók az atomok, amelyekből felépül a testünk? Lorens úgy válaszolt, hogy közben még mindig a régi eget nézte. - Ezekkel a csillagokkal és ezzel a folyóval együtt keletkeztek. Az univerzum első másodpercében. - Ezek szerint a Teremtés első pillanata után már semmi más nem keletkezett? - Semmi más. Minden mozgásban volt, és mozgásban van. Minden átalakult, és átalakulóban van. De az univerzum egész anyaga ugyanaz, mint évmilliárdokkal ezelőtt. Egyetlen atomot sem tettek hozzá. Brida nézte a folyó mozgását és a csillagok mozgását is. Azt könnyű volt észrevenni, hogy a folyó mozog a földön, de azt nem, hogy a csillagok is mozognak az égen. De azért egy-kettő valóban mozgott. - Lorens - szólalt meg végül, miután csöndben végignézték, ahogy egy hajó elhalad előttük a folyón. - Hadd kérdezzek valamit, ami furcsán fog hangzani: fizikailag lehetséges, hogy azok az atomok, amelyek a testemet alkotják, valaha valaki más testét alkották, aki korábban élt? Lorens meghökkenve nézett rá. - Mire vagy kíváncsi? - Csak arra, amit kérdeztem. Lehetséges? - A testünket alkotó atomok lehetnek növényekben, rovarokban, vagy akár héliummolekulákká is átváltozhatnak, és több millió kilométer távolságra is lehetnek a Földtől. - De az is lehetséges, hogy valakinek a testéből, aki már meghalt, az atomok most az én testemet és valaki más testét alkotják? Lorens egy darabig hallgatott. - Igen, lehetséges - válaszolta végül. Távoli muzsikaszó hallatszott. Egy hajóról jött, ami a folyón úszott, és Brida messziről is kivette egy matróz körvonalait a kivilágított ablakban. A zene a kamaszkorát idézte, és eszébe jutottak az iskolai táncos mulatságok, a szobája illata, a szalag színe, amelyikkel lófarokba

kötötte a haját. Brida rájött, hogy Lorens még soha nem gondolt arra, amit az imént kérdezett, és most talán azon tűnődik, hogy vajon az ő testének atomjai viking harcosok, vulkánkitörések vagy rejtélyes módon eltűnt ősállatok atomjai voltak-e. Ő azonban valami másra gondolt. Ő csak azt akarta tudni, hogy vajon a férfi, aki most olyan gyengéden öleli, valaha az ő része volt-e. A hajó odaért melléjük, és a zene betöltötte az egész környéket. A többi asztalnál még a beszélgetést is abbahagyták, és a hang forrását fürkészték, mert mindannyian voltak kamaszok, mindannyian ismerték az iskolai táncos mulatságokat meg a hősökről és tündérekről szóló meséket. - Szeretlek, Lorens. És Brida azért szorított, hogy ebben a fiúban, aki annyi mindent tud a csillagok fényéről, legyen egy kicsi abból, aki valaha ő volt.

„Nem fog sikerülni.” Brida felült az ágyban, és megkereste cigarettásdobozát az éjjeliszekrényen. Szokása ellenére úgy döntött, hogy elszív egy cigit éhgyomorra. Már csak két nap volt hátra a következő találkozásáig Wiccával. Az utóbbi két hétben úgy érezte, hogy megtett minden tőle telhetőt. Minden reményét abba a módszerbe fektette, amire ez a szép, titokzatos nő tanította, és kitartóan küzdött azért, hogy ne okozzon neki csalódást - de a kártya nem volt hajlandó felfedni a titkát. Az előző három éjszaka, valahányszor befejezte a gyakorlatot, sírhatnékja támadt. Gyámoltalan volt és magányos, miközben úgy érezte, mintha élete lehetősége csúszna ki az ujjai közül. Megint azt gondolta, hogy az élet másként bánik vele, mint a többi emberrel: előbb reménnyel tölti el, aztán amikor már-már elérné a célját, hirtelen megnyílik alatta a föld, és elnyeli. Így volt ez az iskolában, a fiúkkal, az álmaival, amelyeket soha nem osztott meg senkivel. És így van most az úttal is, amelyen végig akar menni. A Mágusra gondolt: talán ő tudna rajta segíteni. Magában viszont megfogadta, hogy csak akkor tér vissza Folkba, amikor már ért annyira a mágiához, hogy elébe merjen állni. És most úgy tűnt, hogy ez az idő soha nem jön el. Még sokáig az ágyban maradt, végül kikászálódott, és készített magának reggelit. Végre összeszedte a bátorságát, hogy szembenézzen egy új nappal, egy újabb „Hétköznapi Sötét Éjszakával", ahogy az erdei kalandja óta nevezte. Megfőzte a kávéját, ránézett az órájára, és látta, hogy még elég ideje van. Odalépett a könyvespolchoz, és elővette a könyvek közül azt a papírt, amelyet a kereskedőtől kapott. Vannak más utak is, vigasztalta magát. Ha eljutott a Mágushoz, ha eljutott Wiccához, akkor ahhoz az emberhez is el fog jutni, aki úgy tudja tanítani, hogy meg is értse. Tudta azonban, hogy ez csak mentegetőzés. „Mindent föladok, amibe belekezdek" - gondolta némi keserűséggel. Talán nemsokára az élet is észreveszi ezt, és nem ad neki több lehetőséget. Vagy talán, ha mindig rögtön az elején föladja, elfogynak az utak anélkül, hogy egy lépést is tett volna. De ő már csak ilyen volt, és egyre gyengébbnek érezte magát, egyre inkább képtelennek arra, hogy megváltozzon. Néhány éve még zavarta a hozzáállása, még képes volt hőstettekre, de mostanra megszokta a hibáit. Ismert ilyen embereket, akik annyira megszokták a hibáikat, hogy egy idő után erényeknek tartották őket. Akkor pedig már túl késő volt, hogy megváltoztassák az életüket. Arra gondolt, hogy nem hívja fel Wiccát, hanem egyszerűen csak eltűnik. Csakhogy ott volt a könyvesbolt, és tudta, hogy ha ezt megtenné, többet nem lenne mersze belépni. Ha szó nélkül eltűnne, a kereskedő legközelebb nem lenne kedves vele. „Sokszor előfordult már, hogy ha valakivel szemben meggondolatlanul cselekedtem, másoktól is eltávolodtam, akiket pedig szerettem.” Ezúttal nem történhet így. Olyan úton jár, ahol a fontos kapcsolatokat nehéz kiépíteni. Összeszedte hát a bátorságát, és beütötte a számot, ami a papíron állt. Wicca fölvette. - Nem tudok elmenni holnap - mondta Brida. - Se te, se a vízvezeték-szerelő - felelte Wicca. Brida nem értette, hogy a nő miről beszél. De Wicca máris elkezdett panaszkodni, hogy elromlott a konyhai csapja, és már többször is kihívta a szerelőt, de az sose jött. Utána hosszú történetbe fogott a régi házakról, amelyek ugyan impozánsak, de tele vannak megoldhatatlan problémákkal. - Kéznél van a tarot-kártyád? - kérdezte Wicca, félbeszakítva a saját történetét. Brida meglepetten felelte, hogy igen. Wicca megkérte, hogy terítse ki a lapokat az asztalra, hogy megtaníthassa neki azt a módszert, amellyel megnézheti, hogy eljön-e másnap reggel a vízvezeték-szerelő. Brida még jobban meglepődött, de engedelmeskedett. Kiterítette a kártyákat az asztalra, és meredten nézte őket, miközben várta az utasításokat. A bátorsága, hogy megmondja, miért telefonált, lassacskán elpárolgott.

Wicca egyfolytában beszélt, és Brida úgy döntött, hogy türelmesen végighallgatja. Egyszer talán még barátnők is lehetnek. Talán majd megértőbb lesz a nő, és megtanítja könnyebb módszerekre is, amikkel elsajátíthatja a Hold Hagyományát. Wicca azonban egyre-másra újabb és újabb témákba kezdett, és miután alaposan kipanaszkodta magát a vízvezeték-szerelőkről, azt fejtegette hosszasan, hogy milyen vitát folytatott kora reggel a gondnoknővel a ház portásának a fizetéséről. Azután elmondta, hogy olvasott egy cikket a nyugdíjasok járadékáról. Brida hümmögve hallgatta mindezt. Mindennel egyetértett, de már nem nagyon bírt odafigyelni. Halálos unalom telepedett rá: ennek a különös nőnek a történetei a vízvezetékszerelőkről, portásokról és nyugdíjasokról, ebben a reggeli órában, a legunalmasabb dolgok voltak a világon. Közben szórakozottan nézegette a kártyákat az asztalon, és megfigyelte azokat az apró részleteket, amelyek eddig elkerülték a figyelmét. Wicca időnként megkérdezte, hogy figyel-e, és ő azt dünnyögte, hogy igen. De a gondolatai messze jártak, olyan helyeken, ahol még sosem volt. És minden egyes kártyarészlet egyre messzebbre vitte ezen az úton. Hirtelen, mint aki álomba merül, Brida azon kapta magát, hogy már képtelen hallgatni a nő szavait. Egy hang, egy hang, ami mintha a saját bensőjéből jött volna - de közben tudta, hogy kívülről jön -, elkezdett suttogni neki valamit. „Érted?” Brida válaszolt, hogy igen. „Igen, valóban érted” - mondta a titokzatos hang. De ennek nem volt semmi jelentősége. A tarot az asztalon fantasztikus jeleneteket elevenített meg: férfiakat, akiken egy szál tanga volt, napbarnított, olajjal bekent testeket. Néhányukon óriási hal fejeket ábrázoló álarc volt. Felhők vonultak át az égen, mintha minden nagyon felgyorsult volna, és a következő jelenet már egy téren játszódott, amit hatalmas épületek vettek körül, és a téren néhány öregember titkokat mesélt néhány fiatalnak. Az öregek tekintetében kétségbeesés és sietség tükröződött, mintha valami nagyon régi tudás a végső feledés szélén állna. „Add össze a hetet és a nyolcat, és megkapod a számomat. Én vagyok az ördög, és én írtam a könyvet" - mondta egy középkori ruhába öltözött fiú, miután megint változott a kép, és egy mulatság helyszíne lett a háttér. Néhány nő és férfi mosolygott, és látszott, hogy mindegyikük be van csípve. Ezután tengerparti sziklákba vájt templomok következtek, az égen pedig fekete felhők gyülekeztek, amikből nagyon fényes villámok csaptak ki. Megjelent egy ajtó. Nehéz ajtó volt, mintha valami régi vár kapuja lett volna. A kapu egyre közelebb jött, és Brida úgy érezte, hogy mindjárt ki fogja nyitni. „Gyere vissza onnan” - mondta a hang. - Gyere vissza, gyere - mondta a hang a telefonban. Wicca volt az. Brida dühös lett, amiért meg kellett szakítania ezt a fantasztikus élményét, csak hogy visszatérjen a portásokhoz és a vízvezeték-szerelőkhöz. - Egy pillanat - válaszolta. Küzdött, hogy visszatérhessen a kapuhoz, de már minden szertefoszlott. - Tudom, mi történt - mondta Wicca. Brida sokkos állapotba került, és nagyon meg volt lepődve. Nem értett semmit abból, ami vele történt. - Tudom, mi volt - ismételte Wicca Brida hallgatására. - Többet nem beszélek a vízvezeték-szerelőről: a múlt héten itt volt, és mindent megjavított. Mielőtt letette volna a telefont, közölte, hogy a megbeszélt időpontban várja. Brida búcsúzás nélkül letette a kagylót. Még sokáig meredt a konyha falára, azután görcsös és jóleső zokogásban tört ki.

- Ez egy trükk - magyarázta Wicca a rémült Bridának, amikor elhelyezkedtek az olasz fotelekben. - Tudom, hogy érezheted magadfolytatta. - Néha csak azért lépünk rá egy útra, mert nem hiszünk benne. Ilyenkor könnyű dolgunk van: csupán be kell bizonyítanunk, hogy ez nem a mi utunk. De aztán amikor a dolgok elindulnak, és az út felfedi magát előttünk, félünk továbbmenni. Wicca elmondta, hogy nem érti, miért töltik sokan az egész életüket azzal, hogy szétzúzzák az utakat, amelyeken nem akarnak végigmenni, ahelyett, hogy azon az egyetlen úton járnának, amely elvezeti őket valahova. - Nem tudom elhinni, hogy csak egy trükk volt - mondta Brida. Már nem volt olyan kihívó és arrogáns az arckifejezése. Jelentősen megnőtt a tisztelete ez iránt a nő iránt. - A látomás nem volt trükk. Én a telefontrükkről beszélek. Az ember évmilliókon keresztül mindig arról beszélt, amit látott. De hirtelen, egyetlenegy évszázad alatt kettévált a „látás” és a „beszéd”. Azt hisszük, már megszoktuk, hogy így van, és nem vesszük észre, mekkora megrázkódtatás érte a reflexeinket. A testünk egész egyszerűen még nem szokott hozzá ehhez az élményhez. A gyakorlati eredménye az, hogy amikor telefonon beszélünk, olyan állapotba kerülünk, ami nagyon hasonlít bizonyos mágikus transzokhoz. Az elménk egy másik frekvenciára kapcsol, és fogékonyabbá válik a láthatatlan világra. Ismerek olyan varázslónőket, akik mindig tartanak papírt és ceruzát a telefon mellett, és látszólag értelmetlen dolgokat firkálgatnak rá, miközben beszélnek valakivel. Amikor leteszik, kiderül, hogy az ákombákomjaik általában a Hold Hagyományának szimbólumai. - És miért fedte föl magát előttem a tarot? - Mindenkinek ez a nagy baja, aki mágiát akar tanulni - felelte Wicca. - Amikor elindulunk az úton, mindig van egy többé-kevésbé határozott célunk, amit el akarunk érni. A nők általában a Másik Felüket keresik, a férfiak pedig a Hatalmat. De egyikük sem akar igazán tanulni: csak a kitűzött céljukat akarják elérni. Ám a mágia útja, akárcsak az élet útja, mindig a Misztérium útja volt, és az is marad. Megtanulni egy dolgot azt jelenti, hogy kapcsolatba lépünk egy olyan világgal, amiről a leghalványabb fogalmunk sincs. A tanuláshoz alázatosnak kell lenni. - Bele kell merülni a Sötét Éjszakába - mondta Brida. - Ne szakíts félbe. - Wicca hangja elfojtott ingerültségről árulkodott. Brida rájött, hogy amiatt, amit mondott - mert helyes volt. „Lehet, hogy a Mágusra haragszik” - gondolta. Ki tudja, régen talán szerelmes volt belé. Körülbelül egykorúak lehetnek. - Elnézést - mondta. - Nem érdekes. - Wicca maga is meglepődött a reakcióján. - A tarot-ról beszélt. - Amikor kiterítetted a lapokat az asztalra, mindig volt valami elképzelésed arról, hogy mi fog történni. Soha nem hagytad, hogy a kártyák elkezdjék mesélni a történetüket, ehelyett azt vártad, hogy megerősítenek abban, amit tudni vélsz. Amikor felhívtál, megéreztem ezt. És azt is megértettem, hogy van ott egy jel, és hogy a telefon a szövetségesem. Belekezdtem hát egy unalmas monológba, és arra kértelek, hogy nézd a kártyákat. A telefon hatására transzba estél, a kártyák pedig elvezettek téged a mágikus világodba. Wicca azt tanácsolta, hogy mindig figyelje a telefonáló emberek szemét. Nagyon érdekes szemek.

- Föl szeretnék tenni egy másik kérdést - mondta Brida, miközben teáztak. Wicca konyhája meglepően modern és praktikus volt. - Szeretném tudni, miért nem hagyta, hogy letérjek az útról. „Mert meg akarom érteni, mit látott benned a Mágus az Adottságodon kívül” - gondolta Wicca. - Mert van egy Adottságod - felelte. - Honnan tudja, hogy van egy Adottságom? - Egyszerű. Látszik a füleden. „A fülemen? Milyen kiábrándító - gondolta Brida. - Azt hittem, látja az aurámat, vagy ilyesmi.” - Mindenkinek van egy Adottsága. De van, aki már egy kifejlett Adottsággal születik, míg másoknak - akárcsak nekem például - sokat kell dolgozniuk azon, hogy kifejlesszék az Adottságukat. Azok nak az embereknek, akiknek születésüktől fogva fejlett Adottságuk van, kicsi a fülcimpájuk, és a fejükhöz lapul. Brida ösztönösen megérintette a fülét. Valóban. - Van autód? Brida nemmel felelt. - Akkor készülj fel rá, hogy sok pénzt kell taxira költened - mondta Wicca, miközben fölállt. – Itt az idő, hogy megtedd a következő lépést. „Minden olyan gyorsan megy” - gondolta Brida, miközben ő is fölállt. Az élet kezdett olyan lenni, mint azok a felhők, amelyeket a transzban látott.

Délután egy Dublintól 30 kilométerrel délre fekvő hegységhez értek. „Busszal is jöhettünk volna" - gondolta Brida bosszúsan, miközben kifizette a taxit. Wicca hozott magával egy táskát, benne ruhákat. - Ha akarják, várok - mondta a sofőr. - Itt elég nehéz lesz másik taxit találni. Az országúton vagyunk. - Ne aggódjon - felelte Wicca, Brida megkönnyebbülésére. - Mi mindig elérjük, amit akarunk. A sofőr csodálkozva nézett végig rajtuk, aztán elhajtott. Egy eukaliptuszerdő előtt álltak, ami egészen a legközelebbi hegy lábáig nyúlt. - Kérj engedélyt, hogy beléphess - mondta Wicca. - Az erdő szellemei szeretik az udvariasságot. Brida engedélyt kért. Az erdő, amely addig közönséges erdőnek tűnt, mintha életre kelt volna. - Maradj mindig a láthatatlan és a látható közötti hídon - mondta Wicca, miközben az eukaliptuszok között haladtak. - Az Univerzumban mindenben van élet, igyekezz mindig kapcsolatban maradni ezzel az Élettel. Ő érti a nyelvedet. És a világ lassanként újfajta jelentőséget nyer számodra. Bridát meglepte a nő ügyes mozgása. Olyan hangtalanul suhant a talajon, mintha a föld fölött lebegne. Elértek egy tisztásra, egy óriási kőhöz. Miközben Brida azon tűnődött, hogy vajon hogy került oda az a kő, a nyílt tér közepén tűzrakás nyomaira bukkant. A hely szép volt. Még elég idő maradt sötétedésig, a nap a nyári délutánok jellegzetes színeire festette a tájat. Madarak énekeltek, a fák lombjain könnyű szellő suhant át. Egy kis magaslaton voltak, és látszott az egész látóhatár. Wicca elővett a táskájából egy arab tunikát, és fölvette a ruhája fölé. Aztán odavitte a táskát a fákhoz, hogy ne lehessen látni a tisztásról. - Ülj le - mondta. Wicca olyan más volt. Brida nem tudta eldönteni, hogy a ruha vagy a hely tiszteletet ébresztő kisugárzása miatt-e. - Először is el kell magyaráznom, mit fogok csinálni. Ki fogom deríteni, miként nyilvánul meg benned az Adottságod. Csak akkor tudlak megtanítani bármire is, ha megtudok valamit az Adottságodról. Wicca arra kérte Bridát, hogy lazuljon el, adja át magát a táj szépségének ugyanúgy, ahogy hagyta, hogy a tarot vezesse. - Az elmúlt életeid során valamikor már jártál a mágia útján. Ezt a tarot által előidézett látomásaidból tudom, amiket elmeséltél. Brida lehunyta a szemét, de Wicca arra kérte, hogy nyissa ki. - A mágikus helyek mindig szépek, és megérdemlik, hogy csodáljuk őket. Vízesések, hegyek, erdők, ahol a Föld szellemei játszanak, mosolyognak és beszélnek az emberekhez. Te most egy szent helyen vagy, ami megmutatja neked a madarakat és a szelet. Köszönd meg Istennek mindezt: a szelet, a madarakat és a szellemeket, amelyek benépesítik ezt a helyet. Maradj mindig a hídon a látható és a láthatatlan között. Wicca hangja egyre jobban ellazította. Csaknem vallásos áhítatot ébresztett benne ez a pillanat. - Egyszer beszéltem neked a mágia egyik legnagyobb titkáról: a Másik Félről. Az ember egész földi élete ennek jegyében telik: a Másik Fél keresésében. Nem számít, hogy látszólag mit hajt, bölcsességet, pénzt vagy hatalmat. Hiába ér el bármit is, mindig hiányérzete lesz, ha nem találja meg a Másik Felét. Kivéve azt a néhány lényt, akik az angyaloktól származnak és akiknek magányra van szükségük ahhoz, hogy találkozzanak Istennel. De rajtuk kívül az

emberiség összes többi tagja csak akkor képes eggyé válni Istennel, ha valamikor az életében legalább egy pillanatra sikerült egyesülnie a Másik Felével. Brida különös energiát érzett a levegőben. Néhány pillanatra könny gyűlt a szemébe, de maga sem tudta, miért. - Az Idők Éjszakáján, amikor kettéválasztottak minket, az egyik felünk feladata a tudás őrzése lett. Ez a férfi. Megismerte a földművelést, a természetet és a csillagok járását az égen. Mindig is a tudás volt az a hatalom, amely az Univerzumot a helyén tartotta, a csillagokat pedig a pályájukon. Ez volt a férfi kiváltsága: a tudás fenntartása. És ez tartotta életben az egész fajt. Mi, nők valami sokkal finomabbat kaptunk, sokkal törékenyebbet, ami nélkül azonban a tudásnak semmi értelme nincs: az átváltozást. A férfiak termékennyé tették a talajt, mi pedig magot vetettünk bele, és a talaj fákká és növényekké változott. A talajnak szüksége van a magra, a magnak pedig szüksége van a talajra. Az egyiknek csak a másikkal együtt van értelme. Ugyanez történik az emberekkel is. Amikor a férfiúi tudás egyesül a női átváltozással, létrejön a nagy mágikus egység, amit Bölcsességnek hívnak. A Bölcsesség a tudás és az átváltozás. Brida érezte, hogy megerősödik a szél, és rájött, hogy Wicca hangja ismét transzba ejtette. Az erdő szellemei élőnek és ébernek tűntek. - Feküdj le - mondta Wicca. Brida hátradőlt, és kinyújtotta a lábát. Fölötte a mély, kék ég ragyogott, felhők nélkül. - Menj, és keresd meg az Adottságod. Ma nem tarthatok veled, de te menj csak bátran. Minél jobban megérted önmagad, annál jobban megérted a világot is. És annál közelebb kerülsz a Másik Feledhez.

Wicca lehajolt és megnézte a lányt. „Pont. olyan, amilyen én voltam egykor” - gondolta gyengéden. - Keresi mindennek az értelmét, és képes úgy látni a világot, ahogy a régi asszonyok, akik erősek és magabiztosak voltak, és bátrak hozzá, hogy irányítsák a közösségüket.” Abban az időben azonban Isten még nő volt. Wicca Brida teste fölé hajolt, és kioldotta az övét. Aztán kicsit lehúzta a farmerja cipzárját. Brida izmai megfeszültek. - Ne izgulj - mondta Wicca gyengéden. Kicsit fölhúzta a lány pólóját, hogy előtűnjön a köldöke. Aztán elővett a köpenye zsebéből egy kvarckristályt, és a köldökére helyezte. - Azt akarom, hogy most hunyd le a szemed - mondta kedvesen. - Azt akarom, hogy továbbra is az ég színét lásd, de most már csukott szemmel. Elővett a zsebéből egy kis ametisztet, és Brida két lehunyt szeme közé tette. - Mostantól tedd pontosan azt, amit mondok. Semmi mással ne törődj. Az Univerzum közepén vagy. Látod magad körül a csillagokat és néhány fényesebb bolygót. Érezd ezt a tájat, mintha teljesen körbevenne, ne úgy lásd, mint egy vásznat. Gyönyörködj ebben az Univerzumban, semmi mással nem kell törődnöd. Csak erre a gyönyörűségre koncentrálj. Bűntudat nélkül. Brida látta a csillagos Univerzumot, és rájött, hogy be tud lépni, miközben hallja Wicca hangját. Az arra kérte, hogy az Univerzum közepén lásson meg egy hatalmas katedrálist. Brida megpillantott egy gótikus katedrálist, sötét kövekből, ami mintha része lett volna az őt körülvevő Univerzumnak -bármilyen abszurdan hangzik is. - Menj oda a katedrálishoz. Menj föl a lépcsőn. Lépj be. Brida azt tette, amire Wicca utasította. Fölment a katedrális lépcsőjén, érezte, ahogy meztelen talpai a hideg kövön lépkednek. Egyszer csak az az érzése támadt, mintha valaki követné, és Wicca hangja most mintha mögüle jött volna. „Képzelődöm” - gondolta Brida, de hirtelen eszébe jutott, hogy hinnie kell a látható és a láthatatlan közötti hídban. Nem félhet a csalódástól és a kudarctól. Brida most ott állt a katedrális kapuja előtt. Óriási kapu volt, fémből, a szentek életét ábrázoló rajzokkal. Egészen más, mint amilyet a tarot-utazásán látott. - Nyisd ki a kaput! Lépj be! Brida érezte a hideg fémet a kezében. A kapu könnyedén kinyílt, óriási mérete ellenére sem kellett erőlködnie. Belépett a hatalmas templomba. - Mindent vegyél szemügyre, amit látsz – mondta Wicca. Brida észrevette, hogy bár odakint sötét van, ide mégis árad a fény az óriási ablakokon keresztül. Látta a padokat, a mellékoltárokat, a díszes oszlopokat és néhány meggyújtott gyertyát is. Mégis minden kissé elhagyatottnak tűnt. A padokat por lepte. - Menj a bal oldalra! Valahol találsz egy ajtót. De ezúttal egy nagyon kicsit. Brida elindult a katedrálisban. Meztelen talpa a poros földet taposta, kellemetlen érzést keltve benne. Valahonnan egy barátságos hang irányította. Tudta, hogy Wicca az, de azt is tudta, hogy már nincs hatalma a képzelete felett. Tudatánál volt, és mégsem tudott ellenszegülni annak, amire kérte. Megtalálta az ajtót. - Lépj be. Van ott egy csigalépcső, azon menj le. Bridának le kellett hajolnia, hogy beléphessen. A csigalépcső falán fáklyák sorakoztak, ezek világították meg a fokokat. Itt tiszta volt a föld: valaki járt itt előtte, hogy meggyújtsa a fáklyákat. - Az elmúlt életeid felé tartasz. Ennek a katedrálisnak a pincéjében van egy könyvtár. Oda megyünk. A csigalépcső végében várlak. Brida nem tudta, hogy mennyi ideig haladt lefelé. Kicsit elszédült a kanyargástól. Amint leért, meglátta Wiccát a köpenyében. Most már jobban érezte magát, biztonságosabban. A nő benne volt a transzában.

Wicca kinyitott egy másik ajtót, ami a lépcső aljában volt. - Most magadra hagylak. Itt kint foglak várni. Válassz ki egy könyvet, és az megmutatja, amit tudnod kell. Brida észre sem vette, hogy Wicca elmaradt mellőle. A poros könyveket csodálta. „Többször kéne idejönnöm, hogy megtisztogassam őket.” A múlt piszkos volt és elhagyatott, Brida pedig nagyon sajnálta, hogy még nem olvasta el az összes könyvet. Talán fontos leckéket juttatnának eszébe, amiket mát elfelejtett. Megnézte a könyveket a polcon. „Ezt mind megéltem már” - gondolta. Mennyivel bölcsebb lehetne! Szeretett volna mindent újraolvasni, de nem volt sok ideje, bíznia kellett a megérzésében. Most, hogy már ismeri az utat, úgyis bármikor visszatérhet. Egy darabig nem tudta, hogy hogyan válasszon. Aztán hirtelen gondolkodás nélkül megfogott egy kötetet, és levette a polcról. Nem volt túl vaskos, és Brida leült a földre. Az ölébe vette a könyvet, de félt. Félt, hogy kinyitja, és nem történik semmi. Félt, hogy nem tudja elolvasni, ami bele van írva. „Vállalnom kell a kockázatot. Nem szabad félnem a kudarctól” - gondolta, és kinyitotta a könyvet. Amint megpillantotta a lapjait, hirtelen rosszul lett. Megint szédült. „El fogok ájulni” - gondolta még utoljára, mielőtt elsötétült a világ.

Arra ébredt, hogy az arcába víz csöpög. Nagyon különös álma volt, és nem tudta, hogy mit jelent: katedrálisok a levegőben, könyvekkel teli könyvtárak. Még soha nem járt könyvtárban. - Loni, jól vagy? Nem, nem volt jól. Nem érezte a jobb lábát, és tudta, hogy ez rossz jel. Beszélgetni se volt kedve, mert nem akarta elfelejteni az álmát. - Loni, ébredj! Biztos a láz miatt volt látomása. A lázálmok mindig olyan valóságosnak tűnnek. Nem akarta, hogy szólongassák, mert az álom kezdett eltűnni anélkül, hogy megértette volna. Borult volt az ég, és a vár legmagasabb tornya már-már elérte a legalacsonyabb felhőket. Nézte őket. Még jó, hogy nem látta a csillagokat: a papok szerint még a csillagok sem teljesen jók. Nem sokkal azután, hogy kinyitotta a szemét, elállt az eső. Loni örült az esőnek: ez azt jelenti, hogy a vár ciszternája tele van vízzel. Lassan elvonta a tekintetét a felhőkről, és most a tornyot nézte, a máglyákat az udvaron és a céltalanul nyüzsgő tömeget. - Talbo - szólalt meg halkan. A férfi átölelte. Erezte hideg páncélját és haján a korom szagát. - Mennyi idő telt el? Milyen nap van ma? - Három napig aludtál - mondta Talbo. Ránézett a férfira, és megsajnálta: lesoványodott, az arca piszkos volt, a bőre fakó. De mindez nem számított: szerette. - Szomjas vagyok, Talbo. - Nincs víz. A franciák fölfedezték a titkos utat. Megint hallotta a fejében a Hangokat. Sokáig gyűlölte őket. A férje harcos volt, zsoldos katona, aki az év nagy részét hadakozással töltötte, és ő attól félt, hogy a Hangok egyszer majd azt mondják, hogy harc közben elesett. Rájött, hogyan tudja kivédeni, hogy megszólaljanak: elég volt, ha arra a régi fára gondolt, amelyik a faluja közelében állt. Ilyenkor mindig elhallgattak a Hangok. De most túl gyenge volt, és a Hangok visszatértek. „Meg fogsz halni - mondták a Hangok. - De ő megmenekül.” - Esett az eső, Talbo - erősködött. - Vízre van szükségem. - Csak néhány csepp esett. Nem elég semmire. Loni ismét fölnézett a felhőkre. Egész héten ott időztek, és semmi mást nem csináltak, csak eltakarták a napot, hidegebbé tették a telet és sötétebbé a várat. Talán a francia katolikusoknak van igazuk. Isten talán tényleg az ő oldalukon áll. Néhány zsoldos közeledett feléjük. Mindenütt tüzek égtek, és Loninak az az érzése támadt, hogy a pokolban van. - A papok mindenkit összehívnak, parancsnok - mondta az egyikük Talbónak. - Minket azért fizetnek, hogy harcoljunk, nem pedig azért, hogy meghaljunk - tette hozzá egy másik. - A franciák felajánlották, hogy megadhatjuk magunkat - felelte Talbo. - Azt mondták, hogy aki visszatér a katolikus hithez, az sértetlenül elmehet. „A Tökéletesek nem fogják elfogadni” – suttogták a Hangok Loninak. Ezt ő is tudta. Jól ismerte a Tökéleteseket. Miattuk volt most itt, nem pedig otthon - ahol egyébként várni szokta, hogy Talbo hazatérjen a csatákból. A Tökéleteseket négy hónapja ostromolták ebben a várban, és a falubéli asszonyok ismerték a titkos utat. Egész idő alatt hordták nekik az ételt, a ruhát és a lőszert. Egész idő alatt tudtak találkozni a férjeikkel, és az ő érdemük, hogy lehetett folytatni a harcot. Mostanra azonban az ellenség is fölfedezte a titkos utat, és többet nem jöhetett vissza. Ahogy a többi asszony sem. Megpróbált leülni. Már nem fájt a lába. A Hangok azt mondták, hogy ez rossz jel.

- Nekünk semmi közünk az ő Istenükhöz. Nem fogunk meghalni érte, parancsnok mondta egy harmadik katona. A várban megszólalt egy gong. Talbo fölállt. - Vigyél magaddal, kérlek - könyörgött. Talbo a társaira nézett, aztán a nőre, aki remegve állt előtte. Egy pillanatig nem tudta, hogy mitévő legyen: az emberei hozzá voltak szokva a háborúhoz - és tudták, hogy a szerelmes katonák meglapulnak a csatákban. - Meg fogok halni, Talbo. Vigyél magaddal, kérlek. Az egyik zsoldos ránézett a parancsnokra. - Nem kellene itt hagyni, egyedül - mondta. - A franciák bármikor újra elkezdhetnek tüzelni. Talbo úgy tett, mintha elfogadná az érvet. Valójában tudta, hogy a franciák már nem fognak Loni: fegyverszünetet kötöttek, és folytak a tárgyalások Montsegur feladásáról. De a zsoldos tudta, hogy mi zajlik Talbo szívében - bizonyára ő is szerelmes volt. „Tudja, hogy meg fogsz halni”- mondták a Hangok Loninak, miközben Talbo gyengéden ölbe vette. Loni nem akarta hallani, hogy mit mondanak a Hangok: inkább felidézte a napot, amikor ugyanígy mentek, keresztül egy búzamezőn, egy nyári délutánon. Akkor is szomjas volt, és ittak egy patak vizéből, ami a hegyről csordogált alá.

A tömeg a nagy szikla köré gyűlt, amely egybeolvadt a montseguri erőd nyugati falával. Férfiak, katonák, nők és gyermekek. A levegőben nyomasztó csend lebegett, és Loni tudta, hogy nem a papok iránti tiszteletből - hanem félelemből, hogy mi fog történni. Megjelentek a papok. Sokan voltak, fekete köpenyükre hatalmas sárga kereszt volt hímezve. Leültek a sziklára, a külső lépcsőre és a torony előtt a földre. Annak, aki utoljára jött, teljesen hófehér haja volt, és fölment a fal legmagasabb pontjára. Alakját megvilágították a lángok, fekete köpenye lobogott a szélben. Amikor megállt a magasban, szinte mindenki letérdelt, és összetett kézzel háromszor megérintette a fejével a földet. Talbo és a zsoldosai állva maradtak: őket csak a harcért fizették. - Fölajánlották, hogy adjuk meg magunkat - mondta a pap a fal tetejéről. - Mindenki szabadon elmehet. A tömeg megkönnyebbülten sóhajtott fel. - Az Idegen Isten lelkei e világ birodalmában maradnak. Az igaz Istenéi visszatérnek az ő végtelen irgalmába. A háború folytatódik, de nem tart örökké. Mert az Idegen Isten a végén legyőzetik akkor is, ha az angyalok egy részét megrontotta. Az Idegen Isten vereséget szenved, de nem pusztul el: a pokolban marad az örökkévalóságig, azokkal a lelkekkel együtt, akiket sikerült elcsábítania. Az emberek fölnéztek a fal tetején álló papra. Már nem voltak olyan biztosak benne, hogy most meg akarnak menekülni, hogy azután az örökkévalóságig szenvedjenek. - A Kathar Egyház az igazi Egyház - folytatta a pap. - Jézus Krisztusnak és a Szentléleknek hála, sikerült egyesülnünk Istennel. Nem kell többször reinkarnálódnunk. Nem kell többet visszatérnünk az Idegen Isten birodalmába. Loni észrevette, hogy három szerzetes kivált a csoportból és felnyitott néhány Bibliát a tömeg előtt. - Most kiadjuk a consolamentumot azoknak, akik velünk akarnak halni. Odalent vár ránk egy máglya. Szörnyű halál lesz, sok kínszenvedéssel. Lassú halál lesz, és a fájdalom, ahogy a lángok égetik a húsunkat, nem hasonlítható semmilyen más fájdalomhoz. Mindazonáltal nem mindenkinek jut ez a dicsőség: csak az igaz katharoknak. A többiek életre vannak ítélve. Két nő ment oda félénken a papokhoz, akik a nyitott Bibliákat tartották. Egy kamasznak sikerült kiszabadulnia az anyja karjaiból, és ő is közéjük állt. Négy zsoldos jött Talbóhoz. - Meg akarjuk kapni a szentséget, parancsnok. Meg akarunk keresztelkedni. „Így marad fenn a Hagyomány - mondták a Hangok. - Amikor az emberek képesek meghalni egy eszméért.” Loni Talbo döntésére várt. Ezek a zsoldosok egész életükben pénzért harcoltak, és most ráébredtek, hogy vannak olyan emberek is, akik azért harcolnak, amit helyesnek vélnek. Talbo végül bólintott. De a legjobb emberei közül veszített el négyet. - Menjünk innen - mondta Loni. - Menjünk a falakhoz. Már megmondták, hogy aki akar, elmehet. - Jobb lenne, ha pihennénk egy kicsit, Loni. „Meg fogsz halni” - suttogták újra a Hangok. - Látni akarom a Pireneusokat. Még egyszer látni akarom a völgyet. Tudod, hogy meg fogok halni. Igen, tudta. Harcmezőkön edződött férfi volt, ismerte azokat a sebesüléseket, amelyek végeztek a katonáival. Loni sebe már három napja nyitva volt, és mérgezte a vérét. Azok az emberek, akiknek nem forrnak be a sebeik, rendszerint két napig húzzák, legfeljebb két hétig. De sohasem tovább. És Loni közel járt a halálhoz. Elmúlt a láza. Talbo is tudta, hogy ez rossz jel. Amíg fájt a lába és égette a láz, addig harcolt a szervezete. Most már nem volt harc - csak a várakozás.

„Te nem félsz” - mondták a Hangok. Nem, Loni nem félt. Gyerekkora óta tudta, hogy a halál csak egy új kezdet. Abban az időben a Hangok nagy barátai voltak. És arcuk volt, testük, gesztusaik, amiket csak ő látott. Emberek voltak, akik más világokból jöttek, beszéltek hozzá, és soha nem hagyták magára. Nagyon vidám gyerekkora volt: miközben a többi gyerekkel játszott, felhasználta láthatatlan barátait: elmozdított dolgokat a helyükről, zajokat keltett, finoman megijesztette társait. Abban az időben az édesanyja hálás volt, amiért kathar államban élnek: „ha a katolikusok itt lennének, elevenen megégetnének, lányom” mondogatta. A katharok nem törődtek az ilyesmivel: úgy gondolták, hogy a jók jók, a rosszak meg rosszak, és nincs az az erő az Univerzumban, ami meg tudná ezt változtatni. De aztán jöttek a franciák, és azt mondták, hogy nem létezik kathar állam. És nyolcéves korától kezdve nem ismert mást, csak a háborút. A háborútól kapott valami nagyon jót: a férjét, akit messzi földön béreltek föl a katharok, ők maguk ugyanis soha nem vettek fegyvert a kezükbe. De valami rosszat is kapott tőle: a félelmet, hogy elevenen elégetik, mert a katolikusok egyre közelebb kerültek az ő falujához. Elkezdett félni láthatatlan barátaitól, így azok lassan eltűntek az életéből. De a Hangok megmaradtak. Továbbra is megmondták neki, hogy mi fog történni, és hogyan cselekedjen. Ő azonban nem kért a barátságukból, mert mindig túl sokat tudtak. És akkor az egyik Hang megtanította neki a szent fa varázslatát. És attól fogva, hogy elkezdődött az utolsó keresztes hadjárat a katharok ellen, és a francia katolikusok egymás után nyerték a csatákat, nem hallotta többé a Hangokat. Ma viszont nem volt már elég ereje, hogy a fára gondoljon. A Hangok ismét vele voltak, és őt ez kivételesen nem zavarta. Éppen ellenkezőleg: szüksége volt rájuk, hiszen ők fogják megmutatni neki az utat, miután meghal. - Ne aggódj miattam, Talbo. Nem félek a haláltól - mondta.

Fölértek a fal tetejére. Hideg szél fújt megállás nélkül, és Talbo szorosabbra húzta magán a köpenyét. Loni már nem fázott. A látóhatáron egy város fényeit nézte, a hegy lábánál pedig a tábori fényeket. Szinte az egész völgy hosszában voltak máglyák. A francia katonák a végső döntésre vártak. Furulyaszót hallottak odalentről. És énekhangokat. - A katonák - mondta Talbo. - Tudják, hogy bármelyik pillanatban meghalhatnak, és ezért nekik az élet állandó ünnep. Loni mérhetetlenül dühös volt az életre. A Hangok elmesélték neki, hogy Talbo talál majd más nőket, gyerekei lesznek, és fosztogatásból gazdagszik meg. „De soha nem fog úgy szeretni senkit, mint téged, mert te mindörökké a része leszel” - mondták a Hangok. Egy darabig nézték az alant elterülő tájat, és összebújva hallgatták a katonák énekét. Loni érezte, hogy az a hegy más háborúk helyszíne is volt a múltban, egy olyan régi múltban, amilyenre még a Hangok sem emlékeznek. - Örökkévalók vagyunk, Talbo. A Hangok mondták ezt nekem, amikor még láttam a testüket és az arcukat. Talbo tudott a felesége Adottságáról. De a nő már régóta nem beszélt róla. Talán most a lázálom miatt tette. - Ennek ellenére mégsem egyforma egyik élet se. És lehet, hogy soha többé nem találkozunk. Szeretném, ha tudnád, hogy egész életemben szerettelek. Már azelőtt is szerettelek, hogy megismertelek. Te a részem vagy. Meg fogok halni. És mivel a holnap éppolyan alkalmas a halálra, mint akármelyik másik nap, szeretnék a papokkal együtt meghalni. Én soha nem értettem, hogy ők mit gondolnak a világról, ők azonban megértettek engem. Velük akarok menni a másik életbe. Talán jó vezetőjük lehetek, hiszen én már jártam ezekben a másvilágokban. Loni a sors iróniájára gondolt. Azért félt a Hangoktól, mert máglyára kerülhetett miattuk. De úgy tűnik, hogy így is, úgy is máglya vár rá. Talbo nézte a feleségét. A szeme nem csillogott már úgy, de még mindig olyan elbűvölő volt, mint amikor megismerte. Bizonyos dolgokról soha nem mesélt neki: nem mesélt a nőkről, akiket egy-egy csatában nyert meg, a nőkről, akikkel a nagyvilágban találkozott, a nőkről, akik azt várták, hogy egyszer majd visszatér hozzájuk. Sosem mondta el neki ezeket, mert biztos volt benne, hogy mindenről tud, és hogy mindig megbocsát neki, mert ő a nagy Szerelme, és a nagy szerelem fölötte áll az e világi dolgoknak. De voltak más dolgok is, amiket nem mondott el neki, és amiket valószínűleg soha nem tudott volna meg: hogy ő volt az, aki a gyengédségével és a vidámságával megmutatta neki az élet értelmét. Hogy az ő szerelme lökte a Föld legtávolabbi csücskeibe, mert érte akart meggazdagodni, hogy vehessenek egy kis földet, és békében élhessenek együtt életük egész hátralévő részében. Ebben a kialvó lélekben, az ő törékeny lényében való végtelen bizodalma késztette arra, hogy tisztességesen harcoljon, mert tudta, hogy a csata után hazatér hozzá, és az ölébe hajtja a fejét, hogy elfeledje a szörnyűségeket. Az ő öle volt az egyetlen öl, amelyik valóban az övé volt, hiába a világ összes nője. Az egyetlen öl, ahol lehunyhatta a szemét, és úgy aludhatott, mint egy gyermek. - Hívj ide egy papot, Talbo - mondta. - Föl akarom venni a keresztségét. Talbo habozott egy pillanatig: csak a katonák választják meg a haláluk módját. De ez a nő az életét adta a szerelemért - számára talán valamiképpen a szerelem volt a harc. Fölállt, és lement a fal lépcsőjén. Loni igyekezett a lentről hallatszó zenére figyelni csak, hogy könnyebb legyen a halál. A Hangok azonban nem hallgattak el. „Minden nő használhatja életében a Reveláció Négy Gyűrűjét. Te csak egyet használtál, és az nem a megfelelő gyűrű volt” - mondták a Hangok. Loni az ujjaira nézett. Sebesek voltak, a körmei pedig piszkosak. Nem volt rajta semmiféle gyűrű. A Hangok nevettek.

„Tudod te, hogy miről beszélünk - mondták. -A szűzről, a szentről, a mártírról és a boszorkányról.” Loni a szíve mélyén valóban tudta, hogy miről beszélnek a Hangok. De nem emlékezett rá. Régebben tudta meg, abban az időben, amikor az emberek még másképp öltözködtek és másképp látták a világot. Abban az időben más neve volt, és más nyelven beszélt. „A nők ezen a négyféle módon egyesülhetnek az Univerzummal - mondták a Hangok, mintha fontos lenne, hogy föl tudja idézni ezeket a réges-régi dolgokat. - A Szűz rendelkezik a férfi és a nő hatalmával. Magányra van ítélve, de a Magány fölfedi titkait. Ezt az árat fizeti a Szűz: nincs szüksége senkire, elemészti a mindenki iránt érzett szeretet, és a Magányon keresztül ismeri meg a világ bölcsességét.” Loni tovább nézte a tábort odalent. Igen, tudta. „A Mártír pedig - folytatták a Hangok -, a Mártír pedig az olyan emberek hatalmával bír, akiknek a fájdalom és a szenvedés nem árthat. Add át magad, szenvedj, és az Önfeláldozáson keresztül megismered a világ bölcsességét.” Loni megint ránézett a kezére. Az egyik ujján láthatatlan ragyogással ott virított a Mártír gyűrűje. „Választhattad volna a Szent revelációját is, noha nem ez volt a te gyűrűd” - mondták a Hangok. -A Szent az olyanok bátorságával bír, akik azáltal kapnak, hogy adnak. Olyanok, mint egy feneketlen kút, amiből az emberek megállás nélkül isznak. És ha nincs elég víz a kútban, akkor a Szent a saját vérét adja oda, hogy az emberek mindig tudjanak inni. A Szent az Odaadáson keresztül ismeri meg a világ bölcsességét.” A Hangok elhallgattak. Loni meghallotta Talbo lépteit, ahogy jön fölfelé a kőlépcsőn. Tudta, hogy melyik az ő gyűrűje ebben az életben, mert ugyanaz volt, mint az elmúlt életeiben - amikor más nevei voltak, és más nyelveket beszélt. Az ő gyűrűje az, amelyik a Világ Bölcsességét a Gyönyörön keresztül ismeri meg. De nem akart erre emlékezni. A Mártír gyűrűje ott ragyogott az ujján, láthatatlanul.

Talbo odaért hozzá. És amikor Loni ránézett, hirtelen észrevette, hogy az éjszaka varázslatos fényben ragyog, mintha nappal lenne. „Ébredj" - mondták a Hangok. De ezek most más hangok voltak, még sosem hallotta őket. Érezte, hogy valaki masszírozza a bal csuklóját. - Gyerünk, Brida, kelj föl. Kinyitotta a szemét, de gyorsan be is csukta, mert az égbolt fénye nagyon erős volt. A Halál nagyon furcsa volt. - Nyisd ki a szemed - unszolta Wicca. De neki vissza kellett mennie a várba. Egy férfi, akit szeretett, elment papért. Nem menekülhet el így. A férfi egyedül maradt, és szüksége van rá. - Meséld el az Adottságod. Wicca nem hagyott neki időt a felocsúdásra. Tudta, hogy a lánynak valami rendkívüli élményben volt része, valamiben, ami erősebb, mint a tarot-élménye. Mégsem adott neki időt. Nem értette és nem tartotta tiszteletben az érzéseit: ő nem akart mást, csak megismerni a lány Adottságát. - Beszélj az Adottságodról - ismételte Wicca még egyszer. Brida mély lélegzetet vett, hogy elfojtsa a haragját. De nem tudta. A nő addig erősködött, amíg bele nem kezdett a mesélésbe. - Egy nő voltam, aki szerelmes volt egy... Wicca gyorsan a szájára tapasztotta a kezét. Azután fölkelt, furcsa kézmozdulatokat végzett a levegőben, majd visszafordult a lányhoz. - Isten a szó. Vigyázz! Vigyázz, mit beszélsz, mindig, minden helyzetben és minden pillanatban. Brida nem értette, hogy miért reagált így a nő. - Isten mindenben megnyilvánul, de a szó az egyik kedves eszköze a cselekvésre. Mert a szó nem más, mint a rezgéssé alakult gondolat: kiteszed a levegőbe mindazt, ami addig csak energia volt. Nagyon vigyázz, mit mondasz. A szónak nagyobb ereje van, mint sok szertartásnak. Brida még mindig nem értette. Nem tudta másként elmesélni az élményét, csak szavakkal. - Említettél egy nőt - folytatta Wicca. - De nem te voltál az a nő. Te egy része voltál. Másoknak is lehet ugyanez az emlékük. Brida úgy érezte, hogy meglopták. Az a nő erős volt, és ő nem akar másokkal osztozni rajta. Ráadásul ott volt neki Talbo. - Beszélj az Adottságodról - ismételte Wicca. Nem engedhette, hogy a lányt túlságosan magával ragadja az élmény. Az időutazások rendszerint sok problémával jártak. - Rengeteg mesélnivalóm van. És neked kell elmondanom, mert senki más nem hinné el őket. Kérlek - erősködött Brida. Elkezdett mesélni, mindent részletesen elbeszélt attól a pillanattól kezdve, hogy az esőcseppek az arcába hulltak. Ezt az esélyt nem szalaszthatta el: hogy egy olyan ember társaságában van, aki szintén hisz a rendkívüliben. Tudta, hogy senki más nem hallgatná végig ilyen komolyan, mert az emberek félnek megtudni, hogy milyen mágikus az élet. Megszokták az otthonukat, az állásukat, a kilátásaikat, és ha valaki egyszer csak azzal állna elő, hogy lehet utazni az időben - lehet lebegő kastélyokat látni az Univerzumban, és a tarot történeteket mesél, és emberek járkálnak a Sötét Éjszakában -, úgy éreznék, hogy meglopta őket az élet, mert ők ilyesmivel sosem találkoztak, ők ezt nem ismerik, az ő életük mindennap egyforma, a nappalaik és az éjszakáik is, a hétköznapjaik és a hétvégéik is. Ezért Bridának ki kellett használnia ezt az alkalmat. És ha a szó Isten, akkor íródjon csak bele a levegőbe, hogy elutazott a múltba, és úgy emlékszik minden részletre, mintha most történne, a jelenben, ebben az erdőben. És akkor, ha valaki később bebizonyítja neki, hogy

semmi nem történt meg mindebből, ha az idő és a tér változásának hatására ő maga is elkezd kételkedni benne, és ha végül egészen biztos lesz benne, hogy illúzió volt az egész, ezek a szavak akkor is itt fognak vibrálni a levegőben, és legalább egy ember, akinek a mágia az élete része, tudni fogja, hogy mindez valóban megtörtént. Leírta a várat, a papokat a feketesárga ruháikban, a völgy látványát az égő máglyákkal, a férje gondolatait, amelyekben ő olvasni tudott. Wicca türelmesen hallgatta, és csak akkor mutatott élénk érdeklődést, amikor a hangokról beszélt, amelyek Loni fejében szóltak. Ilyenkor félbe is szakította, és megkérdezte például, hogy női vagy férfihangok voltak-e (mindkettő), közvetítettek-e valamilyen érzelmet, mondjuk, agressziót vagy vigaszt (nem, közönyös hangok voltak), és bármikor elő tudta-e hívni ezeket a hangokat, amikor csak akarta (ezt nem tudta, mert nem volt rá elég ideje, hogy megtudja). - Na jó, mehetünk - mondta Wicca, miközben levetette a tunikáját, és visszatette a táskájába. Brida csalódott volt: azt hitte, hogy dicséretet kap. Vagy legalább magyarázatot. De Wicca olyan volt, mint azok az orvosok, akik közönyösen szemlélik a beteget, és jobban érdekli őket a tünetek feljegyzése, mint a fájdalom és szenvedés, amit ezek a tünetek a betegnek okoznak.

Sokáig utaztak visszafelé. Valahányszor Brida belekezdett volna a témába, Wiccát hirtelen nagyon érdekelte a létminimum növekedése, a délutáni forgalmi dugó és a problémái a gondnokkal. Csak amikor ismét a két fotelban ültek, akkor reagált az elmesélt élményekre. - Hadd mondjak valamit - kezdte. - Ne próbáld folyton megmagyarázni az érzelmeket. Élj meg mindent intenzíven, és amit éreztél, azt úgy őrizd magadban, mint valami isteni adományt. Ha úgy gondolod, hogy nem bírsz olyan világban élni, ahol az átélés fontosabb a megértésnél, akkor tegyél le a mágiáról. A látható és a láthatatlan közötti hidat úgy a legkönnyebb lerombolni, ha megpróbáljuk megmagyarázni az érzelmeket. Az érzelmek vadlovak, és Brida tudta, hogy az értelem soha nem hajthatja őket igába teljesen. Volt egyszer egy szerelme, aki valamiért elhagyta. Brida hónapokig ki sem mozdult otthonról, és mindennap azt magyarázta magának, hogy mi nem működött abban a kapcsolatban, sorolta a viszonyuk hibáit. De mindennap a fiú volt az első gondolata, amikor fölkelt, és tudta, hogy ha telefonálna, belemenne egy találkába. A kutya ugatott a konyhában. Brida tudta, hogy ez egy jel: a látogatásnak vége. - Kérem, nem is beszélgettünk! - könyörgött. - És még legalább két kérdést szeretnék föltenni. Wicca fölállt. A lány értette a módját, hogy távozáskor még fontos kérdései legyenek. - Szeretném tudni, hogy a papok, akiket láttam, valóban léteztek-e. - Rendkívüli élményekben van részünk, és alig két óra múlva már arról győzködjük magunkat, hogy az egész csak a képzeletünk szüleménye - mondta Wicca, miközben a könyvespolchoz lépett. Bridának eszébe jutott, hogy mit gondolt az erdőben azokról az emberekről, akik félnek a rendkívülitől. És elszégyellte magát. Wicca a kezében egy könyvvel tért vissza. - A katharok, avagy a Tökéletesek, egy Dél-Franciaországban alapított egyház papjai voltak a XII. században. Hittek a reinkarnációban és az abszolút Jóban, illetve Rosszban. A világ eleve két részre volt osztva: a kiválasztottakra és a tévelygőkre. Nem volt értelme megtéríteni senkit. A katharokat nem érdekelték az anyagi javak, és Languedoc földesurai éppen ezért vették föl ezt a vallást: így megszabadulhattak a súlyos adóterhektől, amiket a Katolikus Egyház követelt akkoriban. Ugyanakkor, mivel a jóság és a rosszaság már a születés előtt meg volt határozva, a katharokat nagyfokú nemi tolerancia jellemezte elsősorban a nőkkel szemben. Csak azokkal voltak szigorúak, akik beléptek a szerzetesrendbe. Minden nagyon jól ment, egészen addig, míg a katharizmus el nem terjedt más városokban is. A Katolikus Egyház érezte a fenyegetést, és keresztes hadjáratot hirdetett az eretnekek ellen. Negyven évig dúltak a véres háborúk a katharok és a katolikusok között, de a hithű seregnek külföldi támogatással végül sikerült elpusztítania az összes települést, amely fölvette az eretnek vallást. Már csak a montseguri erőd maradt talpon, a Pireneusokban, ahol a katharok sikeresen tartották magukat, egészen addig, míg az ellenség föl nem fedezte a titkos utat - amelyen keresztül az ellátmányt kapták. Egy márciusi reggelen, 1244-ben, miután a várvédők megadták magukat, 220 kathar ment énekelve a hegy lábánál meggyújtott óriási máglyára. Wicca mindezt úgy mesélte, hogy a csukott könyv közben az ölében hevert. Csak akkor nyitotta ki, amikor befejezte a történetet, és megkeresett benne egy fényképet. Brida megnézte a képet. Romokat ábrázolt, egy csaknem teljesen lerombolt tornyot, de ép falakat. Ott volt az udvar, ott volt a lépcső, amelyen Loni és Talbo fölment, a szikla, amely egybeolvadt a fallal és a toronnyal. - Azt mondtad, hogy van még egy kérdésed. De már nem volt jelentősége. Brida összezavarodott, nem tudott gondolkodni. Furcsán érezte magát. De némi erőfeszítés árán sikerült felidéznie, hogy mit is akart megtudni.

- Azt szeretném kérdezni, hogy miért vesztegeti rám az idejét. Miért akar engem tanítani? - Mert így kívánja a Hagyomány - felelte Wicca. -Nem sokat osztódtál a reinkarnációid során. Ugyanahhoz az embertípushoz tartozol, amelyikhez én és a barátaim. A mi feladatunk a Hold Hagyományának fenntartása. Boszorkány vagy. Brida nem figyelt Wicca szavaira. Még az se jutott eszébe, hogy meg kellene beszélnie vele egy következő találkozót. Semmi másra nem vágyott ebben a pillanatban, csak arra, hogy elmenjen, olyan dolgokat keressen, amelyek visszahozzák a jól ismert világba: egy beázott falat, egy eldobott cigarettacsikket, egy levelet, amit a portás az asztalon felejtett. „Holnap dolgoznom kell.” Hirtelen aggasztani kezdték a teendői. Miközben hazafelé utazott, egy sor számítást végzett a cége előző heti exportjának számlázásával kapcsolatban, és rájött, hogy lehetne egyszerűsíteni az iroda bizonyos ügyeit. Nagyon elégedett volt: bizonyára a főnökének is tetszeni fog az ötlet, és ki tudja, talán megemeli a fizetését. Hazaért, megvacsorázott, és egy kicsit nézte a tévét. Aztán papírra vetette a számításait. És kimerülten esett az ágyba. Az export számlázása egyszerre fontos lett az életében. Azért fizették, hogy ilyen dolgokkal foglalkozzon. A többi nem létezett. A többi hazugság volt.

Brida egy héten keresztül mindig a kitűzött időpontban kelt, a lehető legnagyobb odaadással dolgozott az exportcégnél, és sorra kapta a megérdemelt dicséreteket a főnökétől. Nem hiányzott egyetlenegy óráról sem az egyetemen, és az újságárusoknál fellelhető összes magazin összes témája érdekelte. Mindennel foglalkozott, csak ne kelljen gondolkodnia. Ha akaratlanul is eszébe jutott, hogy megismert egy Mágust a hegyekben és egy boszorkányt a városban, a következő szemeszter vizsgái vagy valamelyik barátnőjének egy másik barátnőjére tett megjegyzései elhessegették ezeket az emlékeit. Eljött a péntek, és a kedvese az egyetem kapujában találkozott vele, hogy moziba menjenek. Aztán beültek a kedvenc kávézójukba, beszélgettek a filmről, a barátaikról és arról, hogy mi történt a munkahelyükön. Találkoztak néhány barátjukkal, akik egy buliból jöttek, együtt vacsoráztak velük, és hálát adtak Istennek, amiért Dublinban mindig van valahol egy nyitott étterem. Éjjel kettőkor a barátaik elbúcsúztak, ők pedig elindultak a lány lakásába. Amint megérkeztek, Brida föltett egy Iron Butterfly-lemezt, és hozott két dupla whiskyt. Egymáshoz simulva ültek a kanapén, csöndben, elmélázva, miközben a fiú a lány haját simogatta, azután a mellét. - Ez egy őrült hét volt - mondta a lány hirtelen. - Megállás nélkül dolgoztam, fölkészültem az összes vizsgára, és megvettem mindent, amit kellett. Lejárt a lemez. Brida fölállt, hogy megfordítsa. - Emlékszel a konyhai szekrény ajtajára, amelyik leszakadt? Végre szakítottam rá időt, hogy keressek valakit, aki megjavítja. Lorens némán hallgatta. - És többször is be kellett mennem a bankba. Egyszer azért, hogy fölvegyem a pénzt, amit a papa küldött, másodszor azért, hogy beváltsam a cég csekkjeit, harmadszor meg... Lorens meredten nézte a lányt. - Mit nézel? - kérdezte Brida ingerülten. Agresszív volt a hangja. Ez a férfi vele szemben folyton csak nézi, és hallgat, nem bír mondani semmi értelmeset, olyan abszurd ez az egész helyzet. Nincs szüksége rá. Nincs szüksége senkire. - Mi a fenét nézel? - ismételte. De a fiú nem felelt. Csak ő is fölkelt, odament hozzá, és gyengéden visszahozta a kanapéra. - Nem is figyelsz arra, amit mondok – mondta Brida zavartan. Lorens az ölébe fektette. „Az érzelmek vadlovak.” - Mondj el mindent - kérte Lorens gyengéden. - Meghallgatlak, és tiszteletben tartom a döntésedet. Akkor is, ha egy másik férfiról van szó. Akkor is, ha szakítasz velem. Együtt vagyunk egy ideje. Nem ismerlek egészen, nem tudom, hogy milyen vagy. De azt tudom, hogy milyen nem vagy. És egész éjszaka nem voltál önmagad. Bridának sírhatnékja támadt. De már annyi könnyét elpazarolta a Sötét Éjszakákra, a beszélő tarot-ra meg az elvarázsolt erdőkre. Az érzelmek vadlovak: már csak ki kell engedni őket végre. Leült Lorens elé, és eszébe jutott, hogy a Mágus és Wicca is szerették ezt a pózt. Azután megszakítás nélkül elmesélt mindent, ami a hegyi Mágussal való találkozása óta történt. Lorens néma csendben hallgatta. Amikor a fényképről beszélt, Lorens megkérdezte, hogy hallott-e már a katharokról valamelyik tanfolyamon. - Tudom, hogy semmit nem hiszel el az egészből - felelte Brida. - Azt gondolod, hogy a tudatalattim volt, hogy olyan dolgokra emlékeztem, amiket már tudtam. Nem, Lorens, soha nem hallottam a katharokról. De tudom, hogy neked mindenre megvan a magyarázatod. Remegett a keze, és nem tudott uralkodni rajta. Lorens fölkelt, fogott egy papírlapot, és fúrt rajta két lyukat, egymástól 20 centiméter távolságra. Letette a lapot az asztalra, a whiskysüvegnek támasztva úgy, hogy függőlegesen álljon. Aztán kiment a konyhába, és hozott egy dugót.

Leült az asztal végébe, és a másik végére tolta a lapot az üveggel. Azután letette elé a dugót. - Gyere ide - mondta. Brida fölállt. Próbálta eldugni remegő kezeit, de a fiú rá se hederített. - Mondjuk, hogy ez a dugó egy elektron, az egyik olyan kis részecske, amilyen az atomot alkotja. Érted? Brida bólintott. - Na, akkor most jól figyelj. Ha most lenne nálam egy nagyon bonyolult szerkezet, ami ki tudja Loni az elektront, és a papír irányába lőnék vele, akkor ez az elektron egyszerre menne át mindkét lyukon, tudod? Csakhogy úgy menne át egyszerre mindkettőn, hogy nem válna ketté. - Ezt nem hiszem - mondta Brida. - Ez lehetetlen. Lorens összegyűrte a papírt, és kidobta a kukába. Azután visszatette a dugót oda, ahonnan elvette - nagyon rendes ember volt. - Ne hidd el, de igaz. Minden tudós tudja ezt, bár megmagyarázni nem tudják. Én sem hiszek el semmit abból, amit elmeséltél. De tudom, hogy igaz. Brida keze még mindig remegett. De nem sírt, és nem vesztette el az önuralmát. Csak annyit fogott föl, hogy teljesen elmúlt az alkohol hatása. Józan volt, és különös józanság volt ez. - És mit csinálnak a tudósok, amikor a tudomány misztériumaival találkoznak? - Belépnek a Sötét Erdőbe, hogy a te szavaiddal éljek. Tudjuk, hogy misztérium mindig lesz: megtanuljuk hát elfogadni és együtt élni vele. Hiszem, hogy az élet sok helyzetében megjelenik ugyanez. Az anya, aki a gyerekét neveli, szintén úgy érezheti, hogy belemerül a Sötét Erdőbe. Vagy az emigráns, aki messzire megy a hazájától, hogy munkát és pénzt keressen. Mindenki hisz benne, hogy az erőfeszítéseiért elnyeri jutalmát, és hogy egyszer majd megérti mindazt, ami útközben történt - és ami akkor olyan ijesztő volt. Nem a magyarázatok visznek előre, hanem az akarat, hogy továbbmenjünk. Brida hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Aludnia kellett. Az álom volt az egyetlen mágikus birodalom, ahová be tudott lépni.

Azon az éjszakán szép álma volt, tengereket és fákkal borított szigeteket látott. Hajnalban fölébredt, és nagyon megörült, mert Lorens ott aludt mellette. Fölkelt, és odament a szobája ablakához, hogy az alvó Dublint nézze. Eszébe jutott az apja, aki mindig ezt csinálta vele, amikor felriadt. És ez az emlék fölidézett benne egy másik gyerekkori jelenetet. A tengerparton volt az apjával, és az apja megkérte, hogy nézze meg, elég meleg-e a víz. Ő ötéves volt, és örült, hogy segíthet. Odament hát a vízhez, és beledugta a lábát. „Beledugtam a lábamat, és hideg” - mondta az apjának. Az apja erre fölkapta, odavitte a vízhez, és se szó, se beszéd, bedobta a vízbe. Először megijedt, de aztán tetszett neki a játék. „Na, milyen a víz?” - kérdezte az apja. „Finom” - felelte. „Nahát, akkor mostantól fogva ha meg akarsz tudni valamit, merülj bele.” Nagyon hamar elfelejtette ezt a leckét. Hiszen még csak huszonegy éves volt, és már annyi minden érdekelte, de amilyen hirtelen föllángolt, olyan hirtelen le is tett mindenről. Nem a nehézségektől félt: attól ijedt meg, hogy választania kell egy utat. És ha egy utat ki kell választani, akkor a többit ott kell hagyni. Előtte pedig még ott állt az egész élet, és mindig arra gondolt, hogy később talán megbánná mindazt, amit most csinálni szeretne. „Nem merem elkötelezni magam, mert félek, hogy rosszul döntök” - gondolta. Minden lehetséges úton végig akart menni, de épp ezért végül egyiken se ment végig. Még élete legfontosabb területén, a szerelemben sem tudott elmenni a végsőkig: a legelső csalódás után soha többet nem tudta magát teljesen átadni a másiknak. Félt a szenvedéstől, az elvesztéstől, az elkerülhetetlen szakítástól. Persze ezek a dolgok mindig is hozzátartoztak a szerelem útjához - így hát csak úgy tudta elkerülni őket, ha idejében letért az útról. Ahhoz, hogy ne szenvedjen, az kellett, hogy ne is szeressen. Mintha kiszúrta volna a saját szemét, csak hogy ne lássa az élet rossz dolgait. „Nagyon bonyolult dolog az élet.” Kockáztatni kell, bizonyos utakra rá kell lépni, másokról pedig le kell térni. Eszébe jutott, hogy Wicca mesélt neki azokról az emberekről, akik bizonyos utakon csak azért indulnak el, hogy bebizonyosodjon, hogy nem nekik valók. De nem ez a legrosszabb. A legrosszabb az, amikor az ember választ, és aztán egész életében azon rágódik, hogy vajon jól választott-e. Senki nem tud félelem nélkül dönteni. De hát ez az élet törvénye. Ez a Sötét Éjszaka, és a Sötét Éjszaka elől senki nem menekülhet el, akkor sem, ha soha nem hoz döntést, akkor sem, ha nincs bátorsága, hogy bármin is változtasson - hiszen ez már önmagában is egy döntés, egy változás. Csak ebben nincsenek benne a Sötét Éjszaka rejtett kincsei. Lorensnek talán igaza van. A végén majd együtt nevetnek a félelmeiken, amik az elején gyötörték őket. Ahogy ő is nevetett a képzelt erdei kígyókon és skorpiókon. Kétségbeesésében nem jutott eszébe, hogy Írország védőszentje, Szent Patrik az összes kígyót kiűzte az országból. - De jó, hogy vagy, Lorens - mondta halkan, nehogy a fiú meghallja. Visszafeküdt az ágyba, és hamar álomba merült. De előbb még eszébe jutott egy másik történet is az édesapjával. Vasárnap volt, a nagymamájánál ebédeltek, és ott volt az egész család. Ő olyan tizennégy éves lehetett, és panaszkodott, hogy valamilyen iskolai feladatot nem tud megcsinálni, mert amit elkezdett, arról végül kiderült, hogy teljesen rossz. „Talán ezek a hibák megtanítanak valamire” - mondta az apja. De Brida csak azt hajtogatta, hogy nem. Hogy rosszul kezdte el, és most már nem lehet kijavítani.

Erre az apja kézen fogta, és átmentek abba a szobába, ahol a nagymama tévét szokott nézni. Ott volt egy régi, nagy állóóra, ami már évek óta nem járt, mert hiányzott belőle egykét alkatrész. „Semmi nincs a világon, ami teljesen rossz lenne, kislányom - mondta az apja az órára mutatva. - Még egy álló óra is pontos napjában kétszer.”

Gyalogolt egy jó darabig az erdőben, míg végül rátalált a Mágusra. Egy sziklán üldögélt, csaknem a csúcsán, és nézte a keletre húzódó hegyeket és völgyeket. Gyönyörű kilátás nyílt a magasból, és Bridának eszébe jutott, hogy a szellemek szeretik az ilyen helyeket. - Lehet, hogy Isten csak a szépség Istene? – szólalt meg, amint odaért hozzá. - De mit szólnak ehhez a világ csúnya emberei és helyei? A Mágus nem válaszolt. Brida zavarba jött. - Talán nem emlékszik rám. Két hónappal ezelőtt voltam itt. Egy egész éjszakát töltöttem az erdőben, egyedül. És megfogadtam magamban, hogy csak akkor térek vissza, ha megtaláltam az utam. Megismertem egy nőt, akit Wiccának hívnak. A Mágus rásandított, és tudta, hogy a lány nem jött rá semmire. De mulatott a sors iróniáján. - Wicca azt mondta, hogy boszorkány vagyok - folytatta a lány. - Nem bízol benne? Először szólalt meg a Mágus, amióta Brida rátalált. És a lány megörült, mert ez azt jelentette, hogy figyelt a szavaira: eddig egyáltalán nem volt biztos benne. - De bízom benne - felelte. - És a Hold Hagyományában is bízom. De azt is tudom, hogy a Nap Hagyománya segített, amikor rákényszerített, hogy megértsem a Sötét Éjszakát. Ezért vagyok most megint itt. - Akkor ülj le, és nézd a naplementét - mondta a Mágus. - Nem maradok megint egyedül az erdőben – felelte Brida. - Amikor utoljára... A Mágus félbeszakította: - Ne mondd ezt. Isten a szavakban lakozik. Wicca is ezt mondta. - Mi rosszat mondtam? - Ha azt mondod, hogy „utoljára", akkor valóban az utolsóvá válhat. Valójában azt akartad mondani, hogy „amikor múltkor itt jártam...” Brida megijedt. Ezentúl nagyon kell vigyáznia a szavaira. Inkább leült és hallgatott, ahogy a Mágus mondta - és nézte a naplementét. A naplementenézéstől ideges lett. Majdnem egy óra volt még sötétedésig, és Brida annyi mindent akart mondani és kérdezni. És amikor nem csinált semmit, csak nézett valamit, mindig az az érzése támadt, hogy értékes időt fecsérel el az életéből ahelyett, hogy csinálna valamit vagy találkozna valakivel. Vagyis: sokkal jobban kihasználhatná az idejét, hiszen annyi tanulnivalója van még. De ahogy a nap közeledett a horizonthoz, és a felhőket beragyogták az arany és rózsaszín sugarak, Brida egyre inkább úgy érezte, hogy egész életében ezért harcolt: hogy egyszer itt ülhessen és végignézhessen egy ilyen naplementét. - Tudsz imádkozni? - kérdezte egyszer csak a Mágus. Persze, hogy tud. A világon mindenki tud imádkozni. - Akkor amint a nap megérinti a horizontot, mondj el egy imát. A Nap Hagyományában az emberek az imák által egyesülnek Istennel. És amikor egy imát a lelkünk szavaival mondunk el, az sokkal erősebb bármilyen szertartásnál. - Akkor mégsem tudok imádkozni, mert hallgat a lelkem - felelte Brida. A Mágus nevetett. - Csak a legnagyobb megvilágosodottaknak hallgat a lelkük. - Akkor én miért nem tudok a lelkemmel imádkozni? - Mert nincs benned elég alázat, hogy meghallgasd, hogy tudd, mire vágyik. Szégyelled meghallgatni a lelked kéréseit. És nem mersz Isten elé járulni ezekkel a kérésekkel, mert azt gondolod, hogy nincs ideje ilyesmivel foglalkozni. Előtte a naplemente, mellette egy bölcs. De az ilyen pillanatokban mindig az volt az érzése, hogy nem érdemli meg. - Valóban nem érzem magam méltónak. Úgy gondolom, hogy a spirituális keresést nálam sokkal jobb embereknek találták ki.

- Az ilyen embereknek - ha léteznek egyáltalán nem kell keresniük. Ők maguk a lélek kinyilatkoztatásai. A keresés pontosan az olyanoknak való, mint amilyenek mi vagyunk. „Mint mi” - mondta. Pedig ő mennyivel előbbre jár. - Isten a magasságban van mind a Nap Hagyománya, mind a Hold Hagyománya szerint – mondta Brida, és megértette, hogy a Hagyomány ugyanaz, csak a tanítás módja más. Úgyhogy kérem, tanítson meg imádkozni. A Mágus a nap felé fordult, és lehunyta a szemét. - Emberek vagyunk, és nem ismerjük a nagyságodat, Urunk. Add meg nekünk az alázatot, hogy kérni tudjunk, Urunk, mert egy kívánság sem hiábavaló, és egy kérés sem haszontalan. Mindenki tudja, hogy mivel kell táplálnia a lelkét. Adj hát nekünk bátorságot, hogy úgy tekintsünk a vágyainkra, mint A Te örök Bölcsességed forrásából eredő dolgokra. Csak akkor lesz fogalmunk arról, hogy kik vagyunk, ha elfogadjuk a vágyainkat, Urunk. Ámen. Aztán hozzátette: - Most te jössz. - Uram, add, hogy megértsem, hogy ami jó történik velem, azt mind megérdemlem. Add, hogy megértsem, hogy ugyanaz az erő hajt, hogy keressem a Te igazságodat, mint ami a szenteket hajtotta, és ugyanolyan kétségeim vannak, mint amilyenek a szenteknek voltak, és ugyanazt a csüggedést érzem olykor, mint amit a szentek éreztek. Add, hogy elég alázatos legyek, hogy elfogadjam, hogy nem vagyok más, mint a többiek, Uram. Ámen. Hallgattak, nézték a naplementét, míg végül az utolsó sugár is elhagyta a felhőket. A lelkeik imádkoztak, kértek, és halát adtak azért, hogy együtt vannak. - Gyerünk a falu kocsmájába - mondta aztán a Mágus. Brida visszavette a cipőjét, és elindultak lefelé. Megint eszébe jutott az a nap, amikor eljött a hegyekbe, hogy megkeresse. Megfogadta magában, hogy ezt a történetet már csak egyszer fogja elmesélni életében: nem kell folyton győzködnie önmagát. A Mágus nézte az előtte haladó lányt, aki igyekezett úgy tenni, mintha otthonosan mozogna a nedves talajon és a köveken, de állandóan megbotlott. A szíve egy pillanatra földerült, de hamar észbe kapott. Isten bizonyos áldásai néha ajtóstul rontanak a házba.

De jó lenne, ha Brida mellé szegődne, gondolta a Mágus, miközben lefelé jöttek a hegyről. Ő is ugyanolyan férfi volt, mint a többi, ugyanazokkal a gyengeségekkel, ugyanazokkal az erényekkel - és még mindig nem szokta meg a Mester szerepét. Eleinte, amikor Írország különböző vidékeiről jöttek hozzá az emberek, hogy tanítsa őket, a Nap Hagyományáról beszélt nekik, és azt akarta, hogy egyszerűen értsék meg mindazt, ami körülöttük van. Isten azonban megőrizte az Ő bölcsességét, és mindenki csak egy-két gyakorlaton keresztül tudott közel kerülni hozzá, másképp nem. Pedig a Nap Hagyománya szerinti tanítás módját már kétezer évvel ezelőtt leírta az Apostol: „És én erőtlenség, félelem és nagy rettegés közt jelentem meg ti köztetek. És az én beszédem és az én prédikálásom nem emberi bölcsességnek hitető beszédiben állott, hanem léleknek és erőnek megmutatásában: Hogy a ti hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Istennek erején nyugodjék.” De az emberek képtelennek bizonyultak arra, hogy megértsék, amit a Nap Hagyományáról mond, és csalódtak benne, amiért ő is olyan volt, mint a többi ember. Hiába mondta, hogy ő igazi Mester, és nem tesz mást, csak segít mindenkinek a saját eszközeivel megszerezni a Bölcsességet. De nekik sokkal több kellett: nekik vezető kellett. Nem értették meg a Sötét Éjszakát, nem értették meg, hogy a Sötét Éjszakában bármelyik vezető csak azt világítaná meg - a lámpásával -, amit ő maga látni akar. És ha ez a lámpás esetleg kialudna, az emberek eltévednének, mert nem ismerik a visszafelé vezető utat. De nekik vezető kellett. És ahhoz, hogy jó Mester válhasson belőle, neki is el kellett fogadnia mások igényeit. Ezért a tanításait megtűzdelte fölösleges, de káprázatos dolgokkal, hogy mindenki képes legyen elfogadni és megtanulni őket. A módszere eredményesnek bizonyult. Az emberek megtanulták a Nap Hagyományát, és amikor végre megértették, hogy sok minden, amit a Mágus csináltatott velük, teljesen értelmetlen volt, kinevették önmagukat. A Mágus pedig örült, mert végre megtanult tanítani. Brida azonban más volt. Az ő imája mélyen megérintette a Mágus lelkét. Ez a lány megértette, hogy ezen a bolygón egyik ember se más, mint a többi. Kevés ember képes hangosan kimondani, hogy a múlt nagy Mestereinek ugyanolyan erényei és hibái voltak, mint minden más embernek, és ettől még nem voltak kevésbé képesek arra, hogy az Istent keressék. Ha valaki rosszabbnak tartja magát a többi embernél, az az egyik legelvetemültebb kevélység - mert a lehető legpusztítóbb módja a másoktól való különbözésnek. Amikor beléptek a kocsmába, a Mágus két pohár whiskyt kért. - Nézze az embereket - mondta Brida. - Biztos minden este itt vannak. Biztos mindig ugyanazt csinálják. A Mágus hirtelen nem volt olyan biztos benne, hogy Brida valóban egyenlőnek tartja magát a többi emberrel. - Túl sokat foglalkozol az emberekkel - válaszolta. - Ők a te saját tükröd. - Tudom. Már régen fölfedeztem, hogy mi az, amitől vidám leszek, és mi az, amitől elszomorodom. És egyszer csak megértettem, hogy meg kell változtatnom a hozzáállásomat. De ez nehéz. - És mi vitt rá, hogy meggondold magad? - A Szerelem. Ismerek egy férfit, aki teljessé tesz. Három nappal ezelőtt megmutatta, hogy az ő világa is tele van misztériumokkal. Vagyis nem vagyok egyedül. A Mágus közönyös maradt. De eszébe jutottak Isten áldásai, amelyek néha ajtóstul rontanak a házba. - Szereted őt? - Rájöttem, hogy tudom még jobban szeretni. Ha ez az út mostantól semmi mást nem tanít meg nekem, akkor is megtanultam egy nagyon fontos dolgot: vállalni kell a kockázatot.

A férfi egy fontos estére készült, miközben jöttek lefelé a hegyről. Arra készült, hogy megmutatja, milyen nagy szüksége van rá, megmutatja, hogy ő is ugyanolyan férfi, mint az összes többi, és belefáradt a magányba. De a lány nem ezért jött. Csak válaszokat akart a kérdéseire. - Van valami különös a levegőben - mondta Brida. Mintha megváltozott volna a légkör. - A Hírnökök miatt - felelte a Mágus. - A mesterséges démonok miatt, akik nem tartoznak Isten bal kezéhez, akik nem vezetnek minket a fényre. A férfi szeme furcsán ragyogott. Valóban megváltozott valami: démonokról beszélt. - Isten megteremtette az Ö Bal Kezének légióját, hogy tökéletesítsen minket, hogy tudjuk, mit kezdjünk a küldetésünkkel - folytatta. - De az emberre ruházta azt a hatalmat, amellyel egybegyűjtheti a sötét erőket, és megteremtheti a saját démonjait. És ő most pontosan ezt csinálta. - De a Jó erőit is egybe tudjuk gyűjteni – mondta a lány kicsit rémülten. - Nem tudjuk. Jó lenne, ha most kérdezne valamit a lány, hogy elterelje a figyelmét. Nem akar démont teremteni. A Nap Hagyományában Hírnököknek hívják őket, és tehetnek nagyon jót - vagy nagyon rosszat. Csak a nagy Mestereknek szabad őket megidézni. Ő nagy Mester volt, de most nem akart ehhez folyamodni - mert a Hírnök hatalma veszélyes, főleg olyankor, amikor szerelmi csalódás vegyül bele. Bridát zavarba ejtette ez a válasz. A Mágus olyan furcsán viselkedett. - A Jót nem tudjuk egybegyűjteni - folytatta a férfi, és óriási erőfeszítésébe telt, hogy kizárólag a saját szavaira koncentráljon. - A Jó Ereje mindig szétszóródik, akár a Fény. Amikor kiárasztod a Jó rezgéseit, az az egész emberiségnek a javára válik. De amikor a Hírnök erőit gyűjtőd egybe, abból csak neked lesz hasznod - vagy károd. A férfi szeme ragyogott. Hívta a pultost, és kifizette a számlát. - Menjünk haza - mondta. - Készítek egy teát, te pedig elmondod, hogy melyek az életed fontos kérdései. Brida tétovázott. A Mágus vonzó férfi. Ő pedig vonzó nő. Félt, hogy ez az éjszaka elrontja a tanulását. „Vállalnom kell a kockázatokat” - ismételte magában.

A Mágus háza kicsit távol esett a falutól. Brida megfigyelte, hogy bár eléggé különbözik Wicca házától, ez is kényelmes és ízléses. De nem látott egy könyvet sem: mindenütt az üres tér dominált, és egy-két bútor. Kimentek a konyhába teát készíteni, utána visszamentek a szobába. - Miért jöttél ma ide? - kérdezte a Mágus. - Megfogadtam magamnak, hogy akkor jövök vissza, ha már tudok valamit. - És tudsz már valamit? - Egy keveset. Tudom, hogy az út egyszerű, és épp ezért sokkal nehezebb, mint gondoltam. De leegyszerűsítem a lelkem. És ez az első kérdésem. Miért vesztegeti rám az idejét? „Mert te vagy a Másik Felem” - gondolta a Mágus. - Mert nekem is szükségem van valakire, akivel beszélgethetek - válaszolta. - Mit gondol arról az útról, amelyet választottam, a Hold Hagyományának útjáról? A Mágusnak meg kellett mondania az igazat. Akkor is, ha azt szerette volna, hogy más legyen az igaz. - Ez volt a te utad. Wiccának igaza van. Varázslónő vagy. Az Idő emlékezetéből megtanulod a leckéket, amelyeket Istentől tanultál. A Mágus elgondolkodott, hogy miért ilyen az élet. Miért talált rá egy Másik Felére, ha annak az egyetlen lehetséges fejlődési útja a Hold Hagyománya? - Már csak egy kérdésem van - mondta Brida. Későre járt, és tudta, hogy nemsokára nem lesz busza hazafelé. - Tudnom kell a választ, és tudom, hogy Wicca nem fogja megtanítani. Azért tudom, mert ő is ugyanolyan nő, mint én - mindig a Mesterem lesz, de amikor ez a kérdés kerül szóba, olyankor csak egy másik nő. Meg akarom tudni, hogy hogyan találhatok rá a Másik Felemre. „Itt áll előtted” - gondolta a Mágus. De nem felelt semmit. Elment a szoba egyik sarkába, és lekapcsolta a villanyt. Csak egy akrilszobrot hagyott égve, amit Brida észre sem vett, amikor beléptek: víz volt benne, és buborékok szálltak fölfelé és lefelé, piros és kék sugarakat vetítve a környezetre. - Már kétszer találkoztunk - mondta a Mágus, miközben mereven nézte a szobrot. Nekem csak arra van engedélyem, hogy a Nap Hagyományát tanítsam. A Nap Hagyománya fölébreszti a teremtményekben a bennük rejlő ősi bölcsességet. - Hogyan találom meg a Másik Felemet a Nap Hagyománya szerint? - Ezt keresi minden ember a földön - ismételte a Mágus akaratlanul is Wicca szavait. Talán ugyanattól a Mestertől tanultak, gondolta Brida. - És a Nap Hagyománya elhelyezte a világban, hogy minden ember lássa, a Másik fél jelét: a szemek ragyogását. - Annyi ragyogó szemet láttam már - mondta Brida. - Ma is, a kocsmában, láttam, hogy magának is csillogott a szeme. Minden ember így keres. „Már el is felejtette az imáját - gondolta a Mágus. - Megint azt hiszi, hogy ő más, mint a többi ember. Képtelen meglátni azt, amit Isten olyan nagylelkűen megmutat neki.” - Nem értem a szemeket - folytatta Brida. - Tudni akarom, hogyan találják meg az emberek a Másik Felüket a Hold Hagyománya szerint. A Mágus Bridához fordult. Hideg és kifejezéstelen volt a tekintete. - Elszomorítom, tudom - mondta Brida. - Elszomorítom, mert még nem tudok az egyszerű dolgokból tanulni. Amit viszont maga nem ért, az az, hogy az emberek szenvednek, keresnek és megölik magukat a szerelem miatt, anélkül, hogy tudnák, hogy a Másik Fél felkutatásának isteni küldetését teljesítik. Maga elfelejtette - mert maga egy bölcs, és már nem emlékszik az átlagemberekre -, és ezért nem tudja, hogy ezernyi csalódást hordozunk magunkban, és bizonyos dolgokat már nem vagyunk képesek az élet egyszerűségén keresztül megtanulni.

A Mágus közönyös maradt. - Egy pont - mondta. - Egy fényes pont a Másik Fél bal válla fölött. Így van a Hold Hagyományában. - Megyek - mondta Brida. És szorított érte, hogy a férfi marasztalja még. Maradni akart. A férfi megválaszolta a kérdését. De a Mágus fölállt, és elvezette az ajtóig. - Meg fogom tanulni mindazt, amit maga tud - mondta a lány. - Rá fogok jönni, hogy hogyan lehet meglátni azt a pontot. A Mágus megvárta, amíg Brida eltűnik az úton. Fél óra múlva indult egy busz Dublinba, így hát nem kellett aggódnia. Azután kiment a kertbe, és elvégezte a szokásos esti szertartását. Már nagyon gyakorlott volt benne, de előfordult, hogy nagyobb erőfeszítésébe került a szükséges koncentráció elérése. Ma pedig különösen szétszórt volt. Amikor befejezte a szertartást, leült a küszöbre, és nézte az eget. Bridára gondolt. Látta maga előtt, ahogy ül a buszon, bal válla fölött a fényes ponttal, amit csak ő lát, mert a lány az ő Másik Fele. Arra gondolt, milyen izgatott lehet, hogy hamarosan véget ér a keresése, amely születésekor elkezdődött. Arra gondolt, hogy milyen hideg és távolságtartó lett hirtelen, amikor megérkeztek a házába, és hogy ez jó jel. Ez azt jelentette, hogy felkavarodtak az érzelmei: próbálta megvédeni magát attól, amit nem ért. Azt is gondolta óvatosan, hogy talán a lány is szerelmes belé. - Nincs olyan ember, aki ne tudná megtalálni a Másik Felét, Brida - mondta hangosan, csak úgy, a kert növényeinek. De a szíve mélyén tudta, hogy még neki is, aki Mágus, és évek óta ismeri a Hagyományt, meg kell erősítenie a hitét, és a szavai önmagának is szóltak. „Mindannyian találkozunk vele életünk valamelyik pillanatában, és felismerjük” folytatta. - Ha nem lennék Mágus, és nem látnám a fényes pontot a vállad fölött, akkor nekem is beletelne egy kis időbe, míg elfogadlak. De te harcolnál értem, és egy napon meglátnám a ragyogást a szemedben. Csakhogy Mágus vagyok, így hát most nekem kell harcolnom érted. Hogy minden tudásom bölcsességé alakuljon.” Sokáig nézte az éjszakát, és Bridára gondolt, aki a buszon ült. A szokásosnál hűvösebb volt a levegő: hamarosan véget ér a nyár. „Nincs kockázat a Szerelemben, és ezt te is meg fogod tanulni. Az emberek évezredek óta keresik és megtalálják egymást.” De hirtelen eszébe jutott, hogy talán téved. Mégis van kockázat, egyetlen kockázat. Hogy valaki több Másik Féllel is találkozik egyetlen inkarnációja során. Ez is évezredek óta előfordul.

TÉL ÉS TAVASZ

A következő két hónapban Wicca bevezette Bridát a boszorkányság első misztériumaiba. Szerinte a nők gyorsabban tanulnak ilyen téren, mint a férfiak, mert a testükben minden hónapban lezajlik a természet egész körforgása: a születés, az élet és a halál. „A Hold Ciklusa” - mondta. Bridának vennie kellett egy üres füzetet, és le kellett írnia az összes lelki tapasztalatát az első találkozásuktól kezdve. A füzetnek mindig naprakésznek kellett lennie, és a borítójára egy ötágú csillagot kellett rajzolni - ami magában egyesít mindent, ami a Hold Hagyományában le van írva. Wicca elmesélte, hogy minden boszorkánynak van egy ilyen füzete, amit az Arnyak könyvének neveztek, a boszorkányüldözések során elhunyt testvéreik emlékére. - Miért kell mindezt megcsinálnom? - Fel kell ébresztenünk az Adottságodat. Nélküle csak a Kis Misztériumokat ismerheted meg. De az Adottságoddal szolgálhatod a világot. Bridának ki kellett választania egy sarkot a lakásában, amit nem nagyon használ, hogy felállítson ott egy kis oltárt, egy éjjel-nappal égő gyertyával. A Hold Hagyományában a gyertya a négy elem szimbóluma, hiszen benne van a kanóc földje, a paraffin vize, a láng tüze és a levegő, ami lehetővé teszi, hogy égjen. A gyertya azért is fontos, mert emlékeztet a küldetésre, amit teljesíteni kell. A sarokban csak a gyertya látszik, a többi el van rejtve egy szekrényben vagy egy fiókban, ugyanis a Hold Hagyománya a középkor óta megköveteli, hogy a boszorkányok a legnagyobb titokban tevékenykedjenek - bizonyos jövendölések szerint az évezred végén visszatér a Sötétség. Valahányszor Brida hazatért és meglátta az égő gyertyát, mindig különös, szinte szent felelősséget érzett. Wicca azt az utasítást adta neki, hogy mindig figyeljen oda a világ zajára. „Akárhol vagy is, mindenhol hallhatod a világ hangját - mondta a varázslónő. - Ez egy olyan hang, amelyik soha nem hallgat el, ott van a hegyekben, a városban, az égen és a tenger mélyén. Ez a zaj ami olyan, mint valami rezgés - nem más, mint a Világ Lelke, amely átalakulóban van, és a fény felé halad. A boszorkánynak mindig figyelnie kell rá, mert ő is fontos része ennek a haladásnak.” Wicca azt is elmondta, hogy a Régiek a szimbólumok segítségével kommunikálnak a mi világunkkal. Akkor is, ha senki nem figyel rájuk, akkor is, ha csaknem mindenki elfeledte már a szimbólumok nyelvét: a Régiek folyton beszélnek hozzánk. - Ugyanolyan lények, mint mi? - kérdezte egyszer Brida. - Ők mi vagyunk. És hirtelen megértjük mindazt, amit az előző életeinkben megtapasztaltunk, és mindazt, amit a nagy bölcsek beleírtak az Univerzumba. Jézus azt mondta: „Úgy van az Isten országa, mint mikor az ember beveti a magot a földbe. És alszik és fölkel éjjel és nappal; a mag pedig kihajt és felnő, ő maga sem tudja, miképen.” Az emberi faj mindig iszik ebből a kiapadhatatlan forrásból – és amikor már mindenki azt mondja rá, hogy el van veszve, mindig megtalálja a túlélés módját. Túlélte, amikor a majmok lekergették a fákról, amikor a vizek elöntötték a szárazföldet. És azt is túl fogja élni, amikor mindenki fölkészül a végső katasztrófára. Felelősek vagyunk az Univerzumért, mert mi vagyunk az Univerzum. És minél többet voltak együtt, Brida annál inkább észrevette, hogy milyen szép.

- Wicca tovább tanította a Hold Hagyományára. Arra kérte, hogy szerezzen egy tőrt, amelynek a pengéje mindkét oldalon éles, és szabálytalan, mint egy lángnyelv. Brida több üzletben is próbálkozott, de sehol nem talált ehhez hasonlót, Lorens azonban megoldotta a problémát: megkért egy kohómérnököt, aki az egyetemen dolgozott, hogy készítsen egy ilyen pengét. Azután ő maga faragott hozzá markolatot fából, és meglepte Bridát a tőrrel. Ily módon akarta tudtára adni, hogy tiszteletben tartja a keresését. Wicca egy bonyolult szertartás keretében felszentelte a tőrt: varázsigéket mormolt, szénnel rárajzolt a pengére, és fakanállal ráütött néhányat. A tőrt úgy kellett használnia, mintha a karja meghosszabbítása volna, és teste egész energiáját át kellett adnia a pengének. Ugyanígy használták a tündérek a varázspálcájukat és a varázslók a kardjukat. Amikor Brida meghökkent a szénrajzokon és a fakanálon, Wicca elmondta, hogy a boszorkányüldözések idején a boszorkányoknak olyan eszközöket kellett használniuk, amelyek hétköznapi tárgyaknak látszottak. Ez a hagyomány fennmaradt az idők során, és ezt őrzi a penge, a szén és a fakanál is. A Régiek által használt eredeti eszközök teljesen eltűntek. Brida megtanult füstölőt gyújtani és mágikus körökben használni a tőrt. Volt egy szertartás, amit mindig el kellett végeznie, amikor a hold új fázisba lépett: egy vízzel teli kehellyel odalépett az ablakhoz, és várta, hogy a víz felszíne visszatükrözze a holdat. Akkor ő is a víztükörbe nézett úgy, hogy a hold képe a homloka közepére kerüljön. Amikor minden figyelmével erre összpontosított, megzavarta a vízfelszínt a tőrrel, miáltal a saját tükörképe és a hold tükörképe is széttöredezett. Amikor ezzel végzett, azonnal meg kellett innia a vizet, hogy a hold ereje megnőjön benne. - Ennek semmi értelme - jegyezte meg egyszer Brida. Wicca nem tulajdonított nagy jelentőséget a megjegyzésnek: ő is így gondolta egykor. De fölidézte Jézus szavait, amikor arról beszélt, hogy mindenkiben növekszenek dolgok anélkül, hogy tudná, miként. - Nem számít, hogy van-e értelme, vagy nincs - tette hozzá. - Jusson eszedbe a Sötét Éjszaka. Minél többet csinálod, a Régiek annál többet kommunikálnak veled. Először úgy, hogy nem érted – csak a lelked hallja őket. Aztán egy szép napon újra felébrednek a hangok. Brida nemcsak hangokat akart fölébreszteni: meg akarta ismerni a Másik Felét is. De ezeket a dolgokat nem beszélte meg Wiccával. Tilos volt visszatérnie a múltba. Wicca azt mondta, hogy erre ritkán van szükség. - És a kártyákat se használd jövendölésre. A kártyák csak a szavak nélküli gyarapodásra valók, arra, ami anélkül hatol belénk, hogy észrevennénk. Bridának hetente egyszer ki kellett vetnie a tarot-kártyát. A víziók nem mindig jelentek meg - és ha megjelentek, általában akkor is érthetetlen jelenetek voltak. Amikor ezt elpanaszolta Wiccának, ő mindig azt felelte, hogy ezeknek a jeleneteknek olyan mély jelentésük van, hogy még nem képes megérteni őket. - És miért nem jósolhatok? - Csak a jelennek van hatalma az életünk fölött - felelte Wicca. - Amikor sorsot vetsz, olyankor elhozod a jövőt a jelenbe. És ez súlyos következményekkel járhat: a jelen megzavarhatja a jövőt. Hetente egyszer elmentek az erdőbe, és a varázslónő megtanította tanítványát a füvek titkára. Wicca számára a világon minden magán hordozza Isten kézjegyét - de legfőképpen a növények. Bizonyos szív alakú levelek hatásosak a szívbetegségekre, míg a szemre emlékeztető levelek a látást javítják. Brida kezdte érteni, hogy sok gyógyfű valóban nagyon hasonlít az emberi szervekre - és egy népi orvoslásról szóló kézikönyvben, amit Lorens kikölcsönzött neki az Egyetemi Könyvtárból, olyan kutatásokról olvasott, amelyek tudományosan igazolják a parasztok és a varázslók hagyományait.

- Isten az erdőbe helyezte a patikáját - mondta Wicca, amikor egyszer egy fa alatt pihentek. - Hogy minden ember egészséges lehessen.

Brida tudta, hogy mesterének más tanítványai is vannak, de erre nem volt könnyű rájönnie: a kutya mindig a megfelelő időben ugatott. De egyszer így is szembetalálkozott a lépcsőn egy hölggyel, máskor egy vele egykorú lánnyal, ismét máskor pedig egy öltönyös férfival. Brida diszkréten követte a lépteiket az épületben, és a padló régi kőlapjai elárulták, hova igyekeznek: Wicca lakásához. Egyszer vette a bátorságot, hogy a többi tanítványról érdeklődjön. - A boszorkányság ereje kollektív erő – felelte Wicca. - A munka energiáját a különböző Adottságok tartják mindig mozgásban. Az egyik a másiktól függ. Wicca elmagyarázta, hogy kilenc Adottság létezik, és mind a Nap Hagyománya, mind a Hold Hagyománya gondoskodik róla, hogy fennmaradjanak az évszázadok során. - Melyek ezek az Adottságok? Wicca azt felelte neki, hogy lusta, mert állandóan csak kérdez, holott egy igazi boszorkányt a világ minden spirituális keresése érdekli. Arra kérte, hogy olvassa többet a Bibliát („amiben az egész igazi okkult bölcsesség benne van”), és keresse meg az Adottságokat Szent Pál korintusiakhoz írt első levelében. Brida elolvasta és megtalálta a kilenc Adottságot: a bölcsességet, a tudást, a hitet, a gyógyítást, a csodatévő hatalmat, a prófétálás képességét, a szellemekkel való beszélgetés képességét, a nyelveken beszélés és a magyarázás képességét. Csak ekkor értette meg az Adottságot, amit keres: a szellemekkel való beszélgetést.

Wicca megtanította Bridát táncolni. Azt mondta, hogy a világ hangjára kell mozgatnia a testét, az állandó rezgésre. Nem volt semmiféle különleges technika, bármit csinálhatott, ami eszébe jutott. De így is beletelt egy időbe, míg Brida megszokta, hogy minden logika nélkül cselekedjen és táncoljon. - A folki Mágus megtanította, hogy mi az a Sötét Éjszaka. A két Hagyományban - amely valójában csak egy - a Sötét Éjszaka a fejlődés egyetlen módja. Amikor az ember elindul a mágia útján, az első cselekedete az, hogy átadja magát egy nagyobb erőnek. Olyan dolgokkal találkozunk, amelyeket soha nem fogunk megérteni. Semmiben nem lesz meg az a logika, amihez hozzászoktunk. A dolgokat csak a szívünkkel értjük meg, és ez egy kissé ijesztő lehet. Az egész utazás sokáig olyan lesz, mint egy Sötét Éjszaka. Minden keresés egy hitcselekedet. De Isten, akit még a Sötét Éjszakánál is nehezebb megérteni, nagyra értékeli a hitcselekedetünket. És kézen fog minket, és átvezet minket a Misztériumon. Wicca harag és sértettség nélkül beszélt a Mágusról. Brida tévedett: soha nem volt köztük szerelmi viszony, ezt ki lehetett olvasni a szeméből. Talán csak a két út különbsége miatt volt aznap olyan ideges. A boszorkányok és a mágusok hiúk, és az egyik be akarja bizonyítani a másiknak, hogy az ő módszere a jobb. Hirtelen rádöbbent, hogy mire gondolt az előbb. Hogy Wicca nem szerelmes a Mágusba, és ez látszik a szemén. Látott már erről szóló filmeket. Olvasott könyveket. Az egész világ tudja, hogy lehet felismerni egy szerelmes ember szemét. „Csak akkor tudom megérteni az egyszerű dolgokat, ha előbb megismerem a bonyolultakat” -gondolta magában. Talán egyszer majd képes lesz követni a Nap Hagyományát.

Már ősz közepén járt az idő, és a hideg kezdett elviselhetetlenné válni, amikor Wicca felhívta. - Találkozzunk az erdőben. Két nap múlva, új-holdkor, röviddel alkonyat előtt. Mindössze ennyit mondott. Brida két napig egyfolytában a találkozásukra gondolt. Elvégezte szokásos szertartásait, táncolt a világ zajára. „Jobb lenne, ha szólna valami zene” - gondolta mindig, amikor táncolnia kellett. De már-már hozzászokott, hogy erre a furcsa rezgésre mozog, amit éjszaka jobban lehet hallani - vagy a csöndes helyeken, például templomokban. Wicca azt mondta, hogy miközben a világ zenéjére táncol, a lelke jobban megszokja a testét, és oldódik benne a feszültség. Brida kezdte észrevenni, hogy az emberek úgy járnak az utcán, hogy nem tudják hova tenni a kezüket, és nem mozog sem a csípőjük, sem a válluk. Kedve lett volna mindenkinek megtanítani, hogy a világ zenél, és ha egy kicsit táncolnának erre a zenére, ha legalább hagynák, hogy naponta néhány percig értelmetlenül mozogjon a testük, akkor sokkal jobban éreznék magukat. Ez a tánc azonban a Hold Hagyományának része, és erről csak a boszorkányok tudnak. De biztosan van valami hasonló a Nap Hagyományában is. Mindig van valami hasonló a Nap Hagyományában, bár senki nem szeret tanulni belőle. - Nem tudunk már együtt élni a világ titkaival - mondogatta Lorensnek. - Pedig mind itt vannak a szemünk előtt. Azért akarok boszorkány lenni, hogy láthassam őket. Brida a megbeszélt napon elindult az erdőbe. Ahogy a fák között lépkedett, érezte a természet szellemeinek mágikus jelenlétét. Hatszáz évvel ezelőtt ez az erdő a druida szerzetesek szent helye volt - egészen addig a napig, amikor Szent Patrik kiűzte a kígyókat Írországból, és eltűntek a druida kultuszok. De a hely tisztelete nemzedékről nemzedékre öröklődött, és a falu lakói még ma is tisztelik és félik ezt az erdőt. A tisztáson talált rá Wiccára, aki megint tunikában volt. Négy másik személy is volt vele: csupa nő, és mindegyik hétköznapi ruhában. Azon a helyen, ahol múltkor hamu volt, most égett a tűz. Bridát megmagyarázhatatlan félelem fogta el a tűz láttán: nem tudta, hogy a benne lévő Loni-rész miatt-e, vagy esetleg más megtestesülései során is találkozott a máglyával. Újabb nők érkeztek. Voltak köztük vele egykorúak, és voltak Wiccánál idősebbek is. Összesen kilencen jöttek össze. - Ma nem hívtam férfiakat. A Hold birodalmát várjuk. A Hold birodalma az éjszaka. Körülállták a tüzet, és a világ legközhelyesebb dolgairól beszélgettek. Bridának az a benyomása támadt, mintha barátnők teadélutánjára hívták volna meg, éppen csak a díszlet volt más. Ám amikor az eget beborították a csillagok, megváltozott a hangulat. Wiccának nem is kellett mondania semmit: a beszélgetés lassanként elhalt, és Brida azon tűnődött, hogy vajon csak most vették-e észre a tüzet és az erdőt. Egy darabig hallgattak, végül Wicca megszólalt. - Évente egyszer, ezen az éjszakán, összegyűlik a világ összes boszorkánya, hogy elmondjon egy imát, és emlékezzen az elődeire. Így kívánja a Hagyomány. Az év tizedik holdján össze kell gyűlnünk a tűz körül, amely üldözött testvéreink élete és halála volt. Wicca elővett a köpenyéből egy fakanalat. - Íme a szimbólum - mondta, miközben felmutatta a tárgyat. A nők állva maradtak, és megfogták egymás kezét. Aztán egymásba kulcsolt kezüket a magasba emelve hallgatták Wicca imáját. - Szűz Máriának és az ő fiának, Jézusnak áldása szálljon ránk ma éjjel. Testünkben alszik elődeink Másik Fele. Szűz Mária áldjon meg minket. Áldjon meg minket, mert nők vagyunk,

és ma egy olyan világban élünk, amelyben a férfiak egyre jobban szeretnek és megértenek minket. De az elmúlt életek bélyegeit még a testünkön viseljük, és ezek a bélyegek még fájnak. Szűz Mária szabadítson meg minket ezektől a bélyegektől, és törölje el örökre a bűntudatunkat. Bűntudatunk van, amikor elmegyünk otthonról, mert otthagyjuk gyermekeinket, hogy megkeressük az eltartásukra valót. Bűntudatunk van, amikor otthon maradunk, mert úgy tűnik, hogy nem használjuk ki a világ szabadságát. Bűntudatunk van mindenért, pedig nem vagyunk bűnösök, mert mindig távol maradunk a döntésektől és a hatalomtól. Szűz Mária emlékeztessen minket arra, hogy mi, nők voltunk azok, akik Jézus mellett maradtak akkor is, amikor a férfiak elmenekültek és megtagadták a hitüket. Hogy mi voltunk azok, akik sírtak, miközben ő a keresztet cipelte, akik halála órájában mellette maradtak, és mi voltunk azok, akik ellátogattak az üres sírhoz. Hogy nem kell bűnösnek éreznünk magunkat. Szűz Mária emlékeztessen minket arra, hogy megégettek és üldöztek minket, mert a Szerelem Vallását hirdettük. Miközben az emberek a bűn erejével igyekeztek megállítani az időt, mi tiltott összejöveteleken gyűltünk egybe, hogy ünnepeljük azt a szépséget, ami még megmaradt a világban. És ezért elítéltek és nyilvánosan elégettek minket. Szűz Mária emlékeztessen minket arra, hogy míg a férfiakat birtokvitákért ítélték el a nyilvánosság előtt, a nőket házasságtörés miatt ítélték el a nyilvánosság előtt. Szűz Mária emlékeztessen minket az elődeinkre, akiknek férfiruhába kellett öltözniük - mint Szent Johannának -, hogy teljesíthessék az Úr parancsát. És mégis meghaltunk a máglyán. Wicca két kezébe fogta a fakanalat, és előrenyújtotta a két karját. - Íme elődeink mártíromságának szimbóluma. A testüket elemésztő láng táplálja lelkünk tüzét. Mert ők bennünk vannak. Mert mi ők vagyunk. És a tűzbe vetette a fakanalat.

Brida folytatta a szertartásokat, amelyekre Wicca tanította. Ügyelt rá, hogy mindig égjen a gyertya, és táncolt a világ hangjára. Az Árnyak könyvébe följegyezte a találkozásait a varázslónővel, és heti két alkalommal eljárt a szent erdőbe. Meglepődve vette észre, hogy már kezd érteni a gyógyfüvekhez és a növényekhez. De a hangok, amiket Wicca elő akart hívni, csak nem jöttek. És a fénylő pontot sem látta. „Ki tudja, talán még nem ismerem a Másik Felemet” - gondolta kicsit félve. Ez a sorsa annak, aki ismeri a Hold Hagyományát: soha nem fog tévedni élete férfijával kapcsolatban. Ez azt jelenti, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy igazi varázslónővé válik, soha többet nem lesznek olyan illúziói a szerelemben, mint a többi embernek. Egyben persze azt is jelenti, hogy kevesebbet szenved, sőt az is lehet, hogy semennyit, mert mindent intenzívebben szerethet: a Másik Fél isteni küldetés minden ember életében. Akkor is, ha egy napon el kell mennie, a Másik Fél iránti szerelmet - így tartják a Hagyományok - dicsőség, megértés és tisztító fájdalom övezi. De azt is jelenti, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy látja a fénylő pontot, nem lesz része többet a Szerelem Sötét Erdejének varázsában. Brida arra gondolt, hogy hányszor gyötörte a szenvedély, hány és hány éjszakát forgolódott álmatlanul, várva egy telefonhívást, ami nem jött, hány romantikus hétvégét töltött el úgy, hogy a következő héten nem volt folytatás, hányszor nézegetett aggódó tekintettel mindenfelé egy-egy buliban, hányszor örült egy-egy hódításának, ami az önbizalmát növelte, hányszor kínozta a magány, amikor szentül hitte, hogy egyik vagy másik barátnőjének a fiúja az egyetlen a világon, aki őt boldoggá tudná tenni. Mindez része volt a világának - és az általa ismert összes ember világának. Ez volt a szerelem, és az emberek az idők kezdete óta így keresték a Másik Felüket: szemekbe nézve, a csillogást és a vágyat kutatva. Azelőtt nem sokra tartotta ezeket a dolgokat. Éppen ellenkezőleg: úgy gondolta, hogy felesleges szenvedni valaki miatt, felesleges attól rettegni, hogy nem találunk helyette mást, akivel megoszthatjuk az életünket. Most viszont, amikor végre megszabadulhatott ettől a félelemtől, már nem volt olyan biztos benne, hogy mit akar. „Biztos, hogy látni akarom azt a fénylő pontot?” Eszébe jutott a Mágus. Kezdte azt gondolni, hogy neki van igaza, és hogy egyedül a Nap Hagyománya képes helyesen megközelíteni a Szerelmet. De most nem gondolhatta meg magát: megismert egy utat, és végig kellett rajta mennie. Tudta, hogy ha most föladja, akkor egyre nehezebb lesz bármiféle döntést hoznia az életben. Egyik délután Wicca hosszasan magyarázott arról, hogy milyen szertartásokkal idéztek elő esőt a régi boszorkányok, és Bridának mindent gondosan föl kellett jegyeznie az Árnyak könyvébe, akkor is, ha ezt a tudást soha nem fogja használni semmire. A végén Wicca megkérdezte, hogy minden ruháját hordja-e. - Hát persze, hogy nem - hangzott a válasz. - Akkor ettől a héttől kezdve minden ruhádat hordd, ami a szekrényedben van. Brida azt hitte, hogy nem jól érti. - Mindennek, amiben benne van az energiánk, állandó mozgásban kell lennie - mondta Wicca. - Azok a ruhák, amelyeket megvettél, hozzád tartoznak, a részeid, és különleges pillanatokat képviselnek. Olyan pillanatokat, amikor azzal a szándékkal indultál el otthonról, hogy megajándékozod magad, mert elégedett voltál a világgal. Olyan pillanatokat, amikor valaki megbántott, és ezzel akartál vigasztalódni. Olyan pillanatokat, amikor úgy érezted, hogy meg kell változtatnod az életed. A ruhák mindig érzelmet változtatnak anyaggá. Ez az egyik híd a látható és a láthatatlan között. Olyan ruhák is vannak, amelyek árthatnak, mert másoknak készültek, csak hozzád kerültek. Brida pontosan értette, hogy miről beszél. Voltak dolgok, amiket képtelen volt hordani: akárhányszor fölvette őket, mindig történt valami rossz.

- Szabadulj meg azoktól a ruháktól, amelyek nem neked készültek - folytatta Wicca. - És hordd az összes többit. Fontos, hogy a talaj mindig föl legyen szántva, a hullám mindig tarajos, az érzelem pedig mozgásban legyen. Az egész Univerzum mozgásban van: nem állhatunk meg. Amikor Brida hazaért, mindent kipakolt a ruhásszekrényéből az ágyára. Minden egyes ruhadarabot megnézett: sok olyan volt köztük, amire nem is emlékezett, mások boldog pillanatokat idéztek, de már kimentek a divatból. Brida mégis megtartotta őket, mert volt valami varázsuk. Ha kidobná őket, lehet, hogy azokat a jó dolgokat is kidobná velük, amiket akkor élt át, amikor viselte őket. Azután ránézett azokra a darabokra, amelyekről úgy érezte, hogy „negatív rezgéseket” hordoznak. Mindig abban reménykedett, hogy ezek a rezgések egyszer átalakulnak, és majd újra hordhatja őket - de ahányszor úgy döntött, hogy tesz egy próbát, mindig valami baj történt. Rádöbbent, hogy a ruhákhoz való viszonya bonyolultabb, mint amilyennek látszik. De így is nehéz volt elfogadnia, hogy Wicca az ő életének legintimebb és legszemélyesebb dolgába akar beleszólni: az öltözködésébe. Voltak olyan ruhái, amelyeket különleges alkalmakra tartogatott, és csak ő dönthette el, mikor lehet őket fölvenni. Mások nem munkahelyre valók, vagy éppen nem a hétvégi szórakozásra. Miért akar Wicca ebbe is beleavatkozni? Soha egyetlen utasítását sem kérdőjelezte meg, hajlandó volt táncolni és gyertyát égetni, tőrrel döfködni a vizet és megtanulni egy sor dolgot, amit soha az életben nem fog használni. Ezt mind el tudta fogadni, hiszen részei egy Hagyománynak, egy Hagyománynak, amit nem ért, de talán megszólítja az ismeretlen oldalát. De amikor beleszólt az öltözködésébe, azzal már abba is beleszólt, hogy miként létezzék ebben a világban. Lehet, hogy Wicca elvetette a sulykot. Talán olyasmibe akart beleavatkozni, amibe nem kellett volna. „Ami kívül van, azt nehezebb megváltoztatni, mint ami belül van.” Valaki mondott valamit. Brida ösztönös mozdulattal, rémülten körülnézett. De biztos volt benne, hogy nem fog látni senkit. A Hang volt az. A hang, amelyet Wicca fel akart ébreszteni. Uralkodni próbált az izgalmán és a félelmén. Hallgatott, hátha meghall még valamit - de nem hallott mást, csak az utca zaját, egy távoli tévé hangját és a mindenütt jelen lévő világzúgást. Próbálta fölvenni az előbbi testtartását, próbálta folytatni az előbbi gondolatmenetét. Olyan gyorsan történt minden, hogy még igazán megijedni se volt ideje nemhogy csodálkozni vagy büszkének lenni önmagára. De a Hang mondott valamit. Akkor is, ha a világon mindenki azt bizonygatná, hogy csak képzelte, akkor is, ha a boszorkányüldözés hirtelen visszatérne, és ő ott találná magát az ítélőszék előtt, és elégetnék a máglyán: tökéletesen biztos volt benne, hogy hallott egy hangot, ami nem az övé. „Ami kívül van, azt nehezebb megváltoztatni, mint ami belül van.” Mondhatott volna valami magasztosabbat is, ha már először hallat magáról ebben az inkarnációban. De Brida hirtelen úgy érezte, hogy szétárad benne az óriási öröm. Kedve támadt, hogy felhívja Lorenst, meglátogassa a Mágust, elmesélje Wiccának, hogy előbújt az Adottsága, és hogy most már végre része lehet a Hold Hagyományának. Fel-alá járkált, elszívott néhány cigarettát, és csak egy félóra múlva csillapodott le annyira, hogy vissza tudjon ülni az ágyára, ahol a szétszórt ruhái hevertek. A Hangnak igaza volt. Brida átadta a lelkét egy furcsa nőnek, és - bármilyen abszurdnak tűnik is -a lelkét könnyebb volt átadnia, mint az öltözködését.

Csak most értette meg, hogy a különböző gyakorlatok, bármilyen értelmetlennek tűnnek is, mennyire beleavatkoznak az életébe. Csak most, hogy kívül is kezdett megváltozni, vette észre, hogy mennyire megváltozott belülről.

Wicca mindent tudni akart a Hangról, amikor újra találkozott Bridával. Minden részletesen ott állt az Árnyak könyvéhen, és Wicca elégedett volt. - Kinek a Hangja ez? - kérdezte Brida. De Wiccának fontosabb dolga is akadt, mint hogy örökösen a lány kérdéseire válaszolgasson. - Megmutattam, hogyan kell visszatérni az útra, amin több inkarnáció óta halad a lelked. Fölébresztettem ezt a tudást úgy, hogy közvetlenül a lelkedet szólítottam meg elődeink szimbólumain és szertartásain keresztül. Te háborogtál, de a lelked örült, mert újra megtalálta a küldetését. Miközben te a gyakorlatokon mérgelődtél, untad a táncot, elfáradtál a szertartásokon, az okkult oldalad csak úgy itta magába az Idő bölcsességét, felidézte mindazt, amit már megtanult, és a mag növekedett anélkül, hogy tudtad volna, hogyan. Ám eljött a pillanat, amikor el kell kezdeni új dolgokat tanulni. Ezt Beavatásnak hívják, mert valójában innen kezdődik mindaz, amit meg kell tanulnod ebben az életben. A Hang azt jelzi, hogy készen állsz. A boszorkányok Hagyományában a Beavatás mindig a napéjegyenlőségek idején történik, az év egyik olyan napján, amikor a nappal és az éjjel egyforma hosszú. A következő ilyen alkalom a tavaszi napéjegyenlőség lesz, március 21-én. Szeretném, ha ezen a napon lenne a Beavatásod, mert az enyém is egy tavaszi napéjegyenlőség idején történt. Már tudsz bánni az eszközökkel, és ismered azokat a szertartásokat, amelyek segítségével mindig nyitva tarthatod az átjárót a látható és a láthatatlan között. A lelked még mindig emlékszik az elmúlt életeidben megtanult leckékre, ahányszor csak elvégzel egy-egy szertartást, amit már ismersz. Amikor meghallottad a Hangot, elhoztad a látható világba azt, ami a láthatatlan világban történt. Vagyis megértetted, hogy a lelked készen áll a következő lépésre. Az első nagy célt elérted. Bridának eszébe jutott, hogy azelőtt a fényes pontot is látni akarta. De attól fogva, hogy elkezdett a szerelem kereséséről töprengeni, a kérdést hétről hétre egyre jelentéktelenebbnek érezte. - Már csak egy próba hiányzik, hogy megfelelj a Tavaszi Beavatáson. De ha most nem sikerülj, ne aggódj: sok napéjegyenlőség áll még előtted, és egy napon beavatott leszel. Eddig a pillanatig a férfias oldaladat használtad: a tudást. Tudod, hogy képes vagy megérteni azt, amit tudsz, de még nem foglalkoztál a nagy női erővel, az átváltozás erejével. És a tudás nem bölcsesség átváltozás nélkül. Ez az erő mindig Elátkozott Hatalom volt a boszorkányok és különösképp a nők birtokában. Minden ember ismeri ezen a földkerekségen. Mindenki tudja, hogy mi, nők vagyunk a titkainak őrzői. E miatt az erő miatt vagyunk arra ítélve, hogy egy veszélyes és ellenséges világban bolyongjunk, mert mi ébresztettük fel, és vannak helyek, ahol gyűlölik. Aki megérinti ezt az erőt, még ha nincs is tudatában, élete végéig kapcsolatban marad vele. Ura lesz vagy rabszolgája, mágikus erővé alakítja, vagy élete végéig úgy használja, hogy nincs tisztában óriási hatalmával. Ez az erő benne van mindenben, ami körülvesz minket, a férfiak látható világában és a misztikusok láthatatlan világában egyaránt. Ki lehet irtani, el lehet taposni, el lehet rejteni, sőt meg is lehet tagadni. Évekig alhat egy sarokban felejtve, az emberiség szinte bárhogy bánhat vele, egyetlen kivétellel: aki egyszer megismeri ezt az erőt, az többé soha nem felejti el. - És mi ez az erő? - Ne tegyél már fel folyton ostoba kérdéseket -felelte Wicca. - Tudom, hogy tudod, mi az. Brida valóban tudta. A szex. Wicca elhúzta az egyik hófehér függönyt, és megmutatta a tájat. Az ablak a folyóra nézett, a régi épületekre és a távoli hegyekre. Az egyikben élt a Mágus. - Mi az ott? - kérdezte Wicca egy templom tetejére mutatva. - Egy kereszt. A kereszténység jelképe.

- Egy római soha nem lépett volna be ilyen épületbe. Azt gondolta volna, hogy egy kínzókamra. Hiszen a tetején lévő szimbólum az egyik legkegyetlenebb kínzóeszközt ábrázolja, amit az ember valaha is megalkotott. A kereszt most is ugyanaz, de a jelentése megváltozott. Ugyanígy, amikor az emberek közel álltak Istenhez, a szex szimbolikus eggyé válás volt az isteni egységgel. A szex az élet értelmével való találkozás volt. - Miért van az, hogy azok az emberek, akik Istent keresik, általában tartózkodnak a szextől? Wiccát idegesítette, hogy félbeszakították. De úgy döntött, hogy válaszol. - Amikor az erőről beszélek, akkor nemcsak a nemi aktusról beszélek. Vannak, akik úgy alkalmazzák, hogy nem használják. Minden a választott úttól függ. - Ismerem ezt az erőt - mondta Brida. - Tudom, hogy kell használni. Ideje volt visszatérni a témára. - Lehet, hogy tudsz bánni a szexszel az ágyban. De ez még nem jelenti azt, hogy ismered az erőt. Mind a férfi, mind a nő tökéletesen ki van szolgáltatva a szex erejének, mert a gyönyör és a félelem egyformán fontosak. - És miért jár együtt a gyönyör és a félelem? Végre olyat is kérdezett, amire érdemes válaszolni. - Mert aki a szexszel foglalkozik, az tudja, hogy olyan dologgal áll szemben, ami csak akkor történik meg teljes intenzitásában, ha a résztvevők elvesztik a fejüket. Amikor lefekszünk valakivel, megengedjük neki, hogy ne csak a testünkkel, hanem az egész személyiségünkkel egyesüljön. Ilyenkor az élet tiszta erői kommunikálnak egymással, tőlünk függetlenül - és akkor nem tudjuk elrejteni, hogy kik vagyunk. Nem számít, hogy milyen képünk van önmagunkról. Nem számítanak az álarcok, a kész válaszok, a tetszetős mentségek. A szexben nehéz becsapni a másikat - mert abban mindenki olyannak mutatkozik, amilyen valójában. Wicca úgy beszélt, mint aki jól ismeri ezt az erőt. Ragyogott a szeme, és büszkeség volt a hangjában. Talán ez az erő tette olyan vonzóvá. Brida arra gondolt, hogy jó tőle tanulni: egyszer majd ő is fölfedezi ennek a varázslatnak a titkát. - Ahhoz, hogy sikerüljön a Beavatás, találkoznod kell ezzel az erővel. A többi, a boszorkányok szexe, a Nagy Misztériumok közé tartozik, a ceremónia után majd megismered. - És hogyan találkozzak vele? - A recept egyszerű, de mint minden egyszerű dologgal, sokkal nehezebb eredményt elérni vele, mint azokkal a bonyolult szertartásokkal, amiket eddig tanítottam neked. Wicca egészen közel húzódott Bridához, megfogta a vállát, és mélyen a szemébe nézett. - A recept a következő: egész idő alatt használd mind az öt érzékedet. Ha az orgazmus pillanatában összeolvadnak, sikerülni fog a Beavatásod.

- Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek - mondta a lány. Ugyanazon a helyen voltak, ahol múltkor is találkoztak: a hegy bal oldalán lévő szikláknál, ahonnan látszott a hatalmas völgy. - Van, hogy gondolok valamit, aztán mégis másként cselekszem - folytatta. - De ha egyszer megismerted a szerelmet, tudod, hogy mit jelent szenvedni miatta. - Igen, tudom - felelte a Mágus. Ez volt az első alkalom, hogy a magánéletéről beszélt. - Igazad volt a fényes ponttal kapcsolatban. Az élet veszít a bájából. Rájöttem, hogy a keresés éppolyan érdekes, mint a találkozás. - Ha legyőzöd a félelmet. - Igen. És Brida megörült, hogy még ő is, minden tudása ellenére, tud félni. Egész délután a hóborította erdőben sétáltak. Növényekről beszélgettek, a tájról és arról, hogy milyen hálót szőnek errefelé a pókok. Egyszer csak találkoztak egy pásztorral, aki éppen hazafelé tartott a nyájával. - Jó estét, Santiago! - üdvözölte a Mágus. Azután Bridához fordult: - Isten különösen szereti a pásztorokat. Ezek az emberek hozzá vannak szokva a természethez, a csendhez és a türelemhez. Megvan bennük minden szükséges erény ahhoz, hogy egyesüljenek az Univerzummal. Egészen eddig nem érintették ezeket a témákat, és Brida nem akart elsietni semmit, inkább megvárta a megfelelő pillanatot. Tovább beszélt az életéről, és arról, hogy mi történik a világban. A hatodik érzéke arra intette, hogy ne mondja ki Lorens nevét - nem tudta, hogy most mi történik, nem tudta, hogy miért szentel neki annyi figyelmet a Mágus, de mindenesetre meg akarta őrizni ezt a lángot. Elátkozott Hatalom, mondta Wicca. Volt egy célja, és a Mágus volt az egyetlen, aki segíthetett neki abban, hogy elérje. Elmentek néhány bárány mellett, amik mókás nyomokat hagytak a hóban. Ezúttal nem volt velük pásztor, de úgy tűnt, mintha tudnák, merre mennek és mit keresnek. A Mágus hosszasan nézte az állatokat, mintha a Nap Hagyományának valami nagy titka előtt állna, amit Brida még nem érthet. Ahogy fogyott a nappali világosság, úgy csökkent Bridában a félelem és a tisztelet érzése, ami mindig elöntötte, ahányszor csak találkozott ezzel a férfival. Most először érezte magát mellette nyugodtnak és magabiztosnak. Talán mert már nem kellett megmutatnia az Adottságait: végre meghallotta a Hangot, és csak idő kérdése volt, hogy mikor lép be ő is a mágusok és boszorkányok világába. Most már ő is a misztériumok útját járja, és attól a pillanattól kezdve, hogy meghallotta a Hangot, ez a férfi az ő Univerzumának része. Szívesen megfogta volna a kezét, és megkérte volna, hogy mutasson neki valamit a Nap Hagyományából, ugyanúgy, ahogy Lorenst is meg szokta kérni, hogy meséljen neki a régi csillagokról. Ezzel azt fejezte ki, hogy ugyanazt látják - csak más szögből. Valami azt súgta neki, hogy a férfinak éppen ez kell, de ez nem a Hold Hagyományának titokzatos Hangja volt, hanem a saját szívének nyugtalan, bolond hangja. Egy hang, amire sose hallgatott, mert mindig olyan utakra vezette, amelyeket nem értett. De az érzelmek szilaj paripák voltak, és kérték, hogy hallgassa meg őket. Brida hagyta, hogy egy darabig szabadon száguldjanak, amíg ki nem fáradnak. Az érzelmek pedig elmesélték, hogy milyen csodás lenne ez az este, ha beleszeretne ebbe a férfiba. Mert amikor az ember szerelmes, bármit meg tud tanulni, és olyan dolgokat ismerhet meg, amelyekre álmában sem mert gondolni - mert a szerelem a kulcsa minden rejtély megfejtésének.

Különböző szerelmi jeleneteket képzelt el, míg végre sikerült úrrá lennie az érzelmein. Akkor viszont megfogadta magában, hogy soha nem fog ilyen férfit szeretni. Mert ő érri az Univerzumot, és távolról nézve minden emberi érzés olyan aprónak látszik. Egy régi templom romjaihoz értek. A földön mindenütt faragott kövek hevertek, és a Mágus leült az egyik halomra. Brida lesöpörte a havat az egyik ablakpárkányról. - Jó lehet itt élni, egész nap az erdőben kószálni, éjszaka meg egy fűtött házban aludni szólalt meg a lány. - Igen, jó. Ismerem a madarak énekét, megértem Isten jeleit, megtanultam a Nap Hagyományát és a Hold Hagyományát. „De magányos vagyok - tette volna hozzá szívesen. - És hiába értem az egész Univerzumot, ha egyszer egyedül vagyok.” Ott feküdt előtte egy ablakpárkányon a Másik Fele. Látta a fényes pontot a bal válla fölött, és bánta, hogy megtanulta a Hagyományokat. Mert talán csak e miatt a pont miatt szeretett bele ebbe a nőbe. „Ő viszont okos. Előre megérezte a veszélyt, és inkább nem akar tudni a fényes pontokról.” - Meghallottam az Adottságomat. Wicca kiváló Mester. Ezen a napon először hozta föl a mágia témáját. - Ez a Hang majd megtanít a világ titkaira, a titkokra, amiket fogva tart az idő, és amiket nemzedékről nemzedékre örökítettek tovább a boszorkányok. Úgy beszélt, hogy oda se figyelt a saját szavaira. Azt a pillanatot próbálta fölidézni, amikor először találkozott a Másik Felével. A magányos emberek elveszítik az időérzéküket, az órák hosszúak, a napok pedig végeláthatatlanok. De azt azért tudta, hogy csak kétszer voltak együtt. Brida nagyon gyorsan tanult. - Ismerem a szertartásokat, és be fognak avatni a Nagy Misztériumokba, amikor eljön a napéjegyenlőség. Visszatért belé a feszültség. - De van egy dolog, amit még nem tudok. Az Erő, amit mindenki ismer, és amit misztériumként tisztelnek. A Mágus most értette meg, hogy miért jött ma el hozzá. Nem csak azért, hogy sétáljon vele a fák között, és két lábnyom haladjon egymás mellett a hóban — egyre közelebb kerülve egymáshoz. Brida az arca elé húzta a kabátja gallérját. Nem tudta, hogy azért teszi-e, mert ha az ember megáll a hidegben, még jobban fázik, vagy azért, hogy elrejtse az idegességét. - Meg akarom tanulni, hogy lehet felébreszteni a szex erejét. Az öt érzéket - mondta ki végül. - Wicca nemigen beszél erről. Csak azt mondja, hogy ugyanúgy, ahogy a Hangot fölfedeztem, ezt is föl fogom fedezni. Pár percig hallgattak. Brida azon tűnődött, hogy helyes-e, ha egy ilyen témát éppen templomromok közt hoz fel. De eszébe jutott, hogy ezt az Erőt többféleképpen is ki lehet fejleszteni. Azok a szerzetesek például, akik itt éltek, az önmegtartóztatás útján ébresztették fel - és ők is meghallották a szavát. - Már mindenhogy próbáltam. Az az érzésem, hogy van valami trükkje, mint például a telefonos trükk, amit Wicca a tarot-kártyánál alkalmazott. Valami olyan trükkje, amit Wicca nem akar nekem elárulni. Gondolom, hogy ő nagyon nehezen tanulta meg, és azt akarja, hogy nekem se legyen könnyebb. - Ezért kerestél meg ma? - szakította félbe a Mágus. - Igen. Remélte, hogy a válasza meggyőzi a férfit. De attól a pillanattól kezdve, hogy találkoztak, ő maga sem volt benne annyira biztos. A séta a havas erdőben, a hóról visszaverődő napfény, a fesztelen beszélgetés a világ dolgairól - mindez azt eredményezte,

hogy az érzelmei úgy vágtassanak, mint a vadlovak. Önmagát is meg kellett győznie arról, hogy valóban csak azért jött ide, mert van egy célja, amit mindenáron el akar érni. Mert Isten nő volt, mielőtt férfivá lett. A Mágus fölállt a kőrakásról, amin ült, és odament az egyetlen falhoz, ami épen megmaradt. A fal közepén volt egy ajtó, és ő nekitámaszkodott az ajtófélfának. A délutáni napfény a hátát érte, így Brida nem láthatta az arcát. - Van valami, amit Wicca nem tanított meg -mondta a Mágus. - Lehet, hogy elfelejtette. De az is lehet, hogy azt akarja, magadtól fedezd föl. - Hát ezért vagyok itt. Hogy magamtól fedezzem föl. És magában azon töprengett, hogy vajon nem éppen ez volt-e Mesterének célja: hogy ő idejöjjön ehhez a férfihoz. - Megtanítalak - mondta végül. - Gyere velem.

Elmentek egy olyan helyre, ahol a fák magasabbak és erősebbek voltak. Brida észrevette, hogy némelyiknek a törzsébe egyszerű lépcső van vájva, amely egy-egy kis kunyhóhoz vezet. „Bizonyára itt élnek a Nap Hagyományának remetéi” - gondolta. A Mágus alaposan megvizsgált minden egyes kunyhót, aztán kiválasztotta az egyiket, és kérte Bridát, hogy jöjjön föl utána. A lány elkezdett mászni. Félúton megijedt, hiszen ha ilyen magasról leesne, az akár végzetes is lehetne. De úgy döntött, hogy nem fordul vissza. Elvégre szent helyen van, amely az erdő szellemeinek oltalmában áll. A Mágus ugyan nem kért tőlük engedélyt, de talán a Nap Hagyományában ez nem is szükséges. Amikor fölértek, nagyot sóhajtott: újabb félelmét győzte most le. - Ez egy jó hely arra, hogy megtanítsam neked az utat - mondta. - Egy vadászles. - Vadászles? - Ezek itt vadászok kunyhói. Magasan kell lenniük, hogy az állatok ne érezzék meg az ember szagát. Egész évben hagynak itt eledelt a vadaknak. Ideszoktatják az állatokat, majd egy szép napon megölik őket. Brida észrevette, hogy üres töltények hevernek a földön. Megbotránkozott. - Nézz le - mondta a Mágus. Nem volt elég hely két embernek, és hajszál híján összeért a testük. Brida fölkelt és lenézett: bizonyára a legmagasabb fán voltak, mert látta a többi fa koronáját és a völgyet meg a távolban a hófödte hegyeket. Szép hely volt. Nem kellett volna elárulnia, hogy ez egy vadászles. A Mágus levette a kunyhóról a ponyvatetőt, és hirtelen elárasztotta őket a napfény. Hideg volt, és Brida úgy érezte, hogy mágikus helyen vannak, a világ tetején. Az érzelmei ismét el akartak szabadulni, de neki meg kellett őriznie az önuralmát. - Nem kellett volna feltétlenül idejönnünk ahhoz, hogy elmagyarázzam, amit tudni akarsz - mondta a Mágus. De azt akartam, hogy ismerd meg egy kicsit jobban ezt az erdőt. Télen, amikor a vad és a vadász nincs itt, föl szoktam mászni ezekre a fákra, hogy csodáljam a Földet. Tényleg meg akarta osztani a világát Bridával. A lány vére felhevült. De nyugodt volt, és képesnek érezte magát arra, hogy átadja magát az élet egy olyan pillanatának, amikor nincs más alternatíva, csak az önfeledtség. - Az ember minden kapcsolata a világgal az öt érzéken keresztül történik. A mágia világában való elmerülés azt jelenti, hogy ismeretlen érzékeket fedezünk föl - és a szex eljuttathat ezekhez a kapukhoz. A férfi hangja most megváltozott. Olyan volt, mint egy biológiatanár, aki egy diákot oktat. „Talán jobb is így” - gondolta Brida, de erről nem volt igazán meggyőződve. - Nem számít, hogy a szex erejében a bölcsességet agy a gyönyört keresed: az élmény így is, úgy is mindig teljes lesz. Mert ez az egyetlen olyan emberi tevékenység, amely egyszerre érinti - vagy legalábbis kellene, hogy érintse - mind az öt érzéket. Az orgazmus pillanatában ugyanis az öt érzék eltűnik, és az ember belép a mágia birodalmába: már nem lát, nem hall, nem érez ízt, tapintást és szagot. Ezekre a hosszú másodpercekre minden megszűnik, és a helyét az eksztázis foglalja el. Ugyanaz az eksztázis, amelyet a misztikusok évekig tartó önmegtartóztatással és önfegyelemmel érnek el. Brida meg akarta kérdezni, hogy a misztikusok miért nem az orgazmusban keresik ezt az élményt. De eszébe jutott, hogy mit mondott Wicca az angyalok leszármazottairól. - Az öt érzék az, ami az embert ebbe az eksztázisba löki. És minél több inger éri őket, annál erősebb a lökés. És annál mélyebb lesz az eksztázis. Érted? Persze. Brida mindent értett, és bólintott. De ez a kérdés messzire vitte. Szerette volna, ha a férfi közelebb lenne hozzá, mint amikor az erdőben sétáltak.

- Ennyi az egész - fejezte be. - De ezt én is tudom, és mégsem sikerül! - Brida tudta, hogy nem beszélhet Lorensről. Érezte, hogy túl veszélyes lenne. - Azt mondta, hogy van egy módja, ahogy el lehet érni! Ideges volt. Az érzelmei újabb vágtába fogtak, és ő kezdte elveszíteni a fejét. A Mágus újra lenézett az erdőre. És Brida arra gondolt, hogy talán ő is küzd az érzelmeivel. De nem akarta és nem merte elhinni, amit gondolt. Brida tudta, hogy mi a Nap Hagyománya. Tudta, hogy Mesterei a téren, a jelen pillanaton keresztül tanítanak. Már akkor is gondolt erre, mielőtt elindult a Mágushoz. Elképzelte, hogy talán együtt lesznek, kettesben, ahogy most - úgy, hogy senki nincs a közelben. Ilyenek a Nap Hagyományának Mesterei: mindig a gyakorlatban tanítanak, és nem hagyják, hogy az elmélet előtérbe kerüljön. Ezt mind végiggondolta, mielőtt idejött az erdőbe. És ennek ellenére eljött, mert az út most mindennél fontosabb. Folytatni akarta elmúlt életeinek tradícióját. De a férfi most úgy viselkedett, mint Wicca: csak beszélt a dolgokról. - Taníts meg mondta újra. A Mágus meredten nézte a fák lombtalan, hófödte koronáját. Most megfeledkezhetne arról, hogy ő egy Mester, és lehetne csak egy Mágus, egy férfi, aki ugyanolyan, mint a többi férfi. Tudta, hogy itt van mellette a Másik Fele. Elmondhatná neki, hogy látja a válla fölött a fényes pontot, ő pedig elhinné, és máris létrejöhetne az eggyé válás. És ha sírva és felháborodva elviharzana, akkor is visszajönne, mert igazat mond - és ahogy neki szüksége van a lányra, a lánynak is szüksége van rá. Ez a Másik Felek bölcsessége: mindig felismerik egymást. Csakhogy ő egy Mester. És egyszer egy spanyolországi faluban szent esküt tett. Ez az eskü pedig többek között kimondta azt is, hogy egy Mester soha nem vehet rá senkit, hogy válasszon. Egyszer már elkövette ezt a hibát, és ezért élt annyi ideig száműzetésben az erdőben. Most más volt a helyzet, de akkor sem akart kockáztatni. „Lemondhatnék érte a Mágiáról” - gondolta pár pillanatig, de rögtön rádöbbent, hogy milyen ostoba gondolat volt. A Szerelemnek nem ilyen lemondás kell. Az igaz Szerelem hagyja, hogy mindenki a saját útján járjon - mert tudja, hogy ez nem választja szét egymástól a Feleket. Türelmesnek kell hát lennie. Várnia kell, nézni a pásztorokat, abban a tudatban, hogy előbb vagy utóbb úgyis együtt lesznek. Ez a Törvény. Egész életében ebben hitt. - Amit kérsz, egyszerű - mondta végül. A maga ura maradt, győzött az önfegyelem. - Tégy úgy, hogy amikor megérinted a másikat, az öt érzéked már működésben legyen. Mert a szex önálló életet él. Attól a pillanattól fogva, hogy elkezdődik, nincs fölötte hatalmad: nem te uralod őt, hanem ő ural téged. És amit beletöltöttéi – a félelmeidet, a vágyaidat, az érzékenységedet -, az végig ott lesz benne. Ezért válnak az emberek impotenssé. Csak a szerelmet és a már működésben lévő öt érzéket vidd be magaddal az ágyba, és semmi mást. Csak így élheted át az egyesülést Istennel. Brida a földön heverő töltényeket nézte. Nem mutatta ki az érzéseit. Elvégre most megtudta, hogy mi a trükk. És őt egyedül ez érdekelte - legalábbis ezt mondta magának. - Ez minden, amit erről taníthatok. Brida nyugodt volt. A vadlovakat megzabolázta a csend. - Lélegezz ki-be hétszer nyugodtan, és hozd működésbe az öt érzékedet a fizikai érintkezés előtt. Várj türelemmel! A Nap Hagyományának Mestere ő. Kiállt egy újabb próbát. Ő is sokat tanul a Másik Felétől. „Már megmutattam neki a kilátást idefentről. Lemehetünk.”

Szórakozottan figyelte a téren játszó gyerekeket. Valaki egyszer azt mondta neki, hogy minden városban van egy „mágikus hely”, egy hely, ahova olyankor megyünk el, amikor komolyan akarunk gondolkodni az életről. Neki Dublinban ez volt a „mágikus helye”. A közelben bérelte az első lakását, amikor tele álmokkal és reményekkel megérkezett a nagyvárosba. Akkor éppen az volt a célja, hogy beiratkozzon a Trinity College-be, és diplomát szerezzen irodalomból. Rengeteget üldögélt ezen a padon, amelyiken most is ült, verseket írt, és próbált úgy viselkedni, ahogy az irodalmi példaképei viselkedtek. De a pénz, amit az apja küldött, nem volt elég, és kénytelen volt állást keresni. Elhelyezkedett egy exportcégnél. Nem panaszkodott. Szeretett ott dolgozni, és mostanra a munkája lett élete egyik legfontosabb része - mert ez segített megőrizni a realitásérzékét, ennek köszönhette, hogy nem őrült meg. Ez tartotta meg a kényes egyensúlyt a látható és a láthatatlan világ között. A gyerekek játszottak. Mindegyikük - akárcsak valaha ő - hallott már meséket tündérekről és boszorkányokról, amelyekben ez utóbbiak feketébe öltöznek, és mérgezett almával kínálják a szegény, ártatlan lányokat, akik eltévedtek az erdőben. Egyikük sem gondolná, hogy itt ül a padon egy igazi boszorkány, és nézi, ahogy játszanak. Ezen a délutánon Wicca arra kérte, hogy végezzen el egy olyan gyakorlatot, aminek semmi köze nincs a Hold Hagyományához: bárki elvégezheti. Neki azonban azért kellett elvégeznie, hogy működésben tartsa a látható és a láthatatlan között húzódó hidat. A gyakorlat egyszerű volt: le kellett feküdnie, ellazulnia, és el kellett képzelnie az egyik bevásárlóutcát a városban. Azután az utca egyik kirakatára kellett koncentrálnia, úgy kellett elképzelnie, hogy minden részletet megjegyezzen - az árucikkeket, az elrendezésüket, az árukat. És a gyakorlat befejezése után el kellett mennie az utcába, hogy az egészet ellenőrizze. Most itt ült, és figyelte a gyerekeket. Az előbb nézte meg az üzletet, és mindent pontosan úgy talált, ahogy elképzelte. Azon töprengett, hogy ez a gyakorlat vajon valóban ugyanígy sikerül-e az átlagembernek is, vagy a több hónapos boszorkányképzés eredménye. Soha nem tudja meg. De a gyakorlatban szereplő utca közel volt az ő „mágikus helyéhez”. „Semmi sem véletlen” - gondolta. Valami bántotta, rágta a szívét. Valami, amit nem tudott megoldani: a Szerelem. Szerette Lorenst, efelől szemernyi kétsége sem volt. Tudta, hogy ha majd kellően jártas lesz a Hold Hagyományában, akkor meg fogja látni azt a fényes pontot a fiú válla fölött. Az egyik délután, amikor elmentek forró csokoládét inni ahhoz a toronyhoz, ami James Joyce Ulyssesét ihlette, észrevette a ragyogást a szemében. A Mágusnak igaza volt. A Nap Hagyománya minden ember útja, és bárki megfejtheti, aki tud imádkozni, van elég türelme és kíváncsi a tanításaira. Minél jobban belemerült a Hold Hagyományába, annál inkább értette és csodálta a Nap Hagyományát. A Mágus. Már megint rá gondol. Ez az a probléma, ami idehozta őt a „mágikus helyére”. A vadászkunyhóban történt találkozásuk óta gyakran gondol rá. Most például legszívesebben odamenne, hogy elmesélje legfrissebb élményét, de tisztában van vele, hogy ez csak egy ürügy. Valójában abban reménykedik, hogy megint elhívja sétálni az erdőbe. Biztos volt benne, hogy a férfi szívesen fogadná, és kezdte azt hinni, hogy valami titokzatos oknál fogva - amire gondolni sem mert - ő is élvezi a társaságát. „Mindig is hajlamos voltam az ábrándozásra” -gondolta, és igyekezett kiverni a Mágust a fejéből. De tudta, hogy úgyis mindjárt visszatér. Nem akarta folytatni. Nő volt, és jól ismerte az új szerelem tüneteit. Ezt mindenképpen el akarta kerülni. Szerette Lorenst, és azt kívánta, hogy minden maradjon a régiben. Eleget változott már a világa.

Szombat reggel Lorens telefonált. - Sétáljunk egyet - mondta. - Menjünk el a sziklákhoz. Brida készített valami ennivalót, azután majd egy órát zötykölődtek a rosszul fűtött buszon. Dél körül megérkeztek. Bridát elfogta a lelkesedés. Amikor elsőéves volt az irodalomszakon, sokat olvasott a költőről, aki itt élt a múlt században. Titokzatos ember volt, jól ismerte a Hold Hagyományát, titkos társaságok tagjává választották, és könyveiben hátrahagyta a spirituális utat keresők okkult üzenetét. W. B. Yeats-nek hívták. Eszébe jutott néhány sora, amit mintha erről a hideg reggelről írt volna, és a kis kikötőben horgonyzó hajók körül röpködő sirályokról: Álmaim terültek lábaid elé, lépj lágyan: amin jársz; az álmaim. Beléptek a helység egyetlen kávézójába, ahol megittak egy whiskyt, hogy jobban bírják a hideget, aztán elindultak a sziklák felé. A kis aszfaltozott utca egy emelkedőhöz vezetett, és fél óra múlva elértek oda, amit a helybéliek „sziklafalaknak” neveznek. Egy sziklás hegyfok volt, ami meredeken a tenger fölé emelkedett. A sziklák körül vezetett egy út, amit kevesebb mint négy óra alatt végig bejártak, és már mentek is vissza a busszal Dublinba. Bridát teljesen lenyűgözte a program: hiába volt tele érzelmekkel ez az év, a telet mindig nehezen viselte. Nem csinált mást, mint hogy hétköznap bejárt a munkahelyére, hétvégén meg beült a moziba. A szertartásokat elvégezte a kijelölt időpontokban, és úgy táncolt, ahogy Wicca tanította. De most kedve támadt, hogy részt vegyen a világban, elmenjen otthonról és egy kicsit megnézze a természetet. Borult volt az ég, alacsonyan szálltak a felhők, de a mozgás és a whisky elviselhetővé tette a hideget. Az ösvény túl keskeny volt ahhoz, hogy elférjenek egymás mellett: Lorens ment elöl, Brida pedig néhány méterrel mögötte. Nehéz volt így beszélgetni. Egy-két szót azonban így is tudtak váltani, legalább annyit, amennyi azt éreztette velük, hogy közel vannak egymáshoz, és együtt részesülnek az őket körülvevő természet élményében. Brida gyermeki elragadtatással nézte a tájat. Bizonyára évezredek óta nem változott semmit, abban az időben is ugyanilyen volt, amikor még nem léteztek sem városok, sem kikötők, sem költők, sem lányok, akik a Hold Hagyományát keresték. Abban az időben csak sziklák voltak, az odalent háborgó tenger és az alacsony felhők alatt köröző sirályok. Brida néha lenézett a mélységbe, és kissé megszédült. A tenger olyan dolgokat mondott, amiket nem értett, a sirályok olyan alakzatokat írtak le, amiket nem tudott követni. Mégis úgy tekintett erre a primitív világra, mintha itt rejlene - és nem a könyvekben - az Univerzum igazi bölcsessége. Ahogy távolodtak a kikötőtől, minden más egyre jelentéktelenebbé vált: az álmai, a mindennapjai, a keresése. Nem létezett más, csak az, amit Wicca „Isten kézjegyének” nevezett. Csak ez a primitív pillanat és a természet tiszta erői: az érzés, hogy él, és itt van valaki mellett, akit szeret. Amikor már csaknem két órája gyalogoltak, kiszélesedett az ösvény, és úgy döntöttek, hogy leülnek pihenni. Nem maradhattak sokáig, mert a hideg hamar elviselhetetlenné vált volna, ha nem mozognak. De Bridának jólesett legalább egy-két pillanatra megállni, hogy egymás mellett nézzék a felhőket meg hallgassák a tengert. Brida érezte a levegőben a tenger szagát és a sós ízt a szájában. Arcát Lorens kabátjához tapasztotta, és fölmelegítette. Intenzív pillanat volt ez, a puszta létezés pillanata. Működött az öt érzéke. Működött az öt érzéke. A másodperc töredékéig eszébe jutott a Mágus, de rögtön el is felejtette. Most semmi más nem érdekelte, csak az öt érzék. Működésben kell tartani őket. Itt a pillanat. - Beszélni akarok veled, Lorens.

Lorens motyogott valamit, de a szívében félelem volt. Miközben a felhőket és a szakadékot nézte, megértette, hogy ez a nő a legfontosabb dolog az életében. Hogy ő a magyarázata, az egyetlen értelme ennek az egésznek: a szikláknak, az égnek, a télnek. Ha ő nem lenne itt vele, felőle az ég összes angyala leszállhatna hozzá - a mennyország is értelmét vesztené. - Azt akarom mondani, hogy szeretlek – mondta Brida gyengéden. - Mert megmutattad a szerelem örömét. Teljesnek érezte magát, mintha az egész táj behatolt volna a lelkébe. Lorens elkezdte cirógatni a haját. O pedig biztos volt benne, hogy ha kockáztat, akkor olyan szerelmet élhet át, amilyet még soha. Megcsókolta a fiút. Erezte a szája ízét, a nyelve érintését. Minden mozdulatot észlelt, és érezte, hogy Lorensszel ugyanez történik - mert a Nap Hagyománya mindig úgy tárja az ember elé a világot, mintha most látná először. - Itt akarlak szeretni, Lorens. A fiú egy pillanatra azt gondolta, hogy bármikor arra járhat valaki, aki elég őrült ahhoz, hogy a tél kellős közepén ott sétálgasson. Ám ha valaki erre képes, akkor az arra is képes, hogy megértse: vannak olyan erők, amelyeket, ha egyszer mozgásba lendültek, nem lehet megállítani. Benyúlt a lány pulóvere alá, és érezte a mellét. Brida teljesen átadta magát a férfinak - a világ összes ereje belészállt az öt érzékén keresztül, és átalakult azzá az energiává, amely úrrá lett rajta. Lefeküdtek a földre, a szikla, a mélység és a tenger közé, a fenti sirályok élete és a lenti kövek halála közé. Félelem nélkül szeretkezni kezdtek, mert Isten megóvja az ártatlanokat. Már nem érezték a hideget. Olyan sebességgel száguldott a vérük, hogy Brida elszakította a ruháit, és Lorens ugyanezt tette. Nem létezett többé fájdalom: a térdüket és a hátukat felsértette a köves talaj, de ez része volt az élménynek, és csak fokozta a gyönyört. Brida tudta, hogy közeleg az orgazmus, de ez az érzés nagyon távoli volt, mert ő teljesen egybeolvadt a világgal, a teste és Lorens teste eggyé vált a tengerrel, a kövekkel, az élettel és a halállal. Így maradt, ameddig csak lehetett, miközben egy másik része ráébredt, bár csak nagyon homályosan, hogy olyan dolgokat tesz, amilyeneket azelőtt soha. Önnön lényének találkozása volt ez az élet értelmével, visszatérés az Édenkertbe, a pillanat, amikor Éva visszakerült Ádámba, és a két Fél átalakult a Teremtéssé. Azután hirtelen elveszítette az uralmát a körülötte lévő világ fölött, az öt érzéke mintha el akart volna szabadulni, és neki nem maradt ereje visszatartani őket. Mintha egy szent sugár hullott volna rá, elengedte őket, és a világ, a sirályok, a só íze, a durva talaj, a tenger szaga, a felhők látványa, egyszerre mind eltűntek - és megjelent helyettük egy hatalmas arany fény, ami nőttön-nőtt, amíg el nem érte a galaxis legtávolabbi csillagát is. Lassan csillapult ez az állapot, lassan aláereszkedett a magasból, és egészen lassan újra megjelentek a felhők és a tenger. És akkor minden egy mélységes mély békébe merült, egy olyan univerzum békéjébe, amely - ha csak pillanatokra is - magyarázatot nyert, mert ő egyesült a világgal. Újabb hidat fedezett föl a látható és a láthatatlan között, és soha nem fogja elfelejteni a hozzá vezető utat.

Másnap felhívta Wiccát. Elmesélte neki, hogy mi történt, és a nő egy darabig hallgatott. - Gratulálok - mondta végül. - Sikerült. Elmagyarázta neki, hogy ettől a pillanattól kezdve a szex ereje mély változásokat idéz elő benne a világ érzékelésében. - Készen állsz hát a napéjegyenlőség ünnepére. Már csak egy dolog hiányzik. - Még egy? De hát azt mondta, hogy csak egy feltétel van! - Ez most egyszerű lesz. Álmodnod kell egy ruháról. Meg kell álmodnod, hogy mit fogsz viselni aznap. - És ha nem sikerül? - Sikerülni fog. A nehezén már túl vagy. És hirtelen témát váltott, ami gyakori szokása volt. Elmondta, hogy vett egy új autót, és szeretne még vásárolni ezt-azt. Megkérdezte, hogy Brida el tudná-e kísérni. Brida büszke volt a meghívásra, és engedélyt kért a főnökétől, hogy hamarabb eljöhessen a munkahelyéről. Ez volt az első alkalom, hogy Wicca vonzalmat mutatott iránta - ha csak annyit is, hogy együtt mennek vásárolni. De Brida tisztában volt vele, hogy sok más tanítvány szívesen lenne most a helyében. Talán most megmutathatja Wiccának, hogy milyen sokat jelent neki, és mennyire szeretné, ha a barátnője lenne. Brida számára nehéz volt elválasztani egymástól a barátságot és a spirituális keresést, és megérezte, hogy eddig miért nem mutatott semmiféle érdeklődést az élete iránt a Mestere. Beszélgetésük soha nem lépte túl a feltétlenül szükséges dolgok határát, hogy jó munkát tudjon végezni a Hold Hagyományában. A megbeszélt időpontban Wicca egy piros, lehajtott tetejű MG kabrióban várta. Az autó, a brit autóipar klasszikus modellje, tökéletesen jó állapotban volt: ragyogó karosszéria, lakkozott fa műszerfal. Brida találgatni sem mert, hogy mennyibe kerülhetett. A gondolat, hogy egy varázslónőnek ilyen drága autója lehet, kissé megrémisztette. Mielőtt megismerte a Hold Hagyományát, egész gyermekkorában azt hallgatta, hogy a boszorkányok szörnyűséges egyezségeket kötnek az ördöggel, pénzért és hatalomért cserébe. - Nem gondolja, hogy kissé hideg van ahhoz, hogy tető nélkül furikázzunk? - kérdezte, miközben beült. - Nem tudok nyárig várni - felelte Wicca. - Egyszerűen nem tudok. Imádok így vezetni. De jó! Ezek szerint legalább ebben olyan, mint egy normális ember. Száguldottak az utcákon, miközben fogadták az idősebb járókelők csodálkozó pillantásait és a fiatal férfiak elismerő füttyögését, bókjait. - Örülök az aggályodnak, hogy esetleg nem álmodod meg a ruhádat - mondta Wicca. Brida már el is felejtette a telefonbeszélgetésüket. - Mindig legyenek kételyeid. Ha abbahagyod a kételkedést, akkor az azt jelenti, hogy megálltál az utadon. Akkor jön Isten, és lerombol mindent, mert Ő így figyel a kiválasztottjaira: ügyel, hogy mindig járják végig azt az utat, amelyet végig kell járniuk. Arra kényszerít, hogy továbbmenjünk, amikor valami miatt megállunk - legyen az kényelmesség, lustaság vagy az a hamis tudat, hogy már tudjuk mindazt, amit tudnunk kell. De egyvalamire nagyon figyelj: soha ne hagyd, hogy a kételyek megbénítsanak. Hozz meg minden döntést, amit meg kell hoznod, akkor is, ha nem vagy biztos benne, hogy helyes. Senki nem cselekszik hibásan, ha döntés közben mindig szem előtt tartja azt a német szólást, amit a Hold Hagyománya őrzött meg napjainkig. Ha nem felejted el ezt a szólást, minden hibás döntést helyes döntéssé alakíthatsz. A szólás pedig így hangzik: „Az ördög a részletekben rejlik.” Wicca hirtelen megállt egy szerelőműhelynél.

- Van egy babona ezzel a szólással kapcsolatban - mondta. - Mégpedig az, hogy csak olyankor jut eszünkbe, amikor szükségünk van rá. Nemrég vettem ezt az autót, de ugyebár az ördög a részletekben rejlik... Amikor megjelent egy szerelő, Wicca kipattant az autóból. - A motorháztetővel van gond, asszonyom? Wicca nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon. Arra kérte, hogy teljesen nézze át az autót. Az utca másik oldalán volt egy édességbolt. Miközben az autószerelő az MG-vel foglalatoskodott, ők ketten átmentek meginni egy forró csokit. - Nézd ezt a szerelőt - mondta Wicca, miközben mindketten az ablakon keresztül figyelték a műhelyt. A férfi csak állt az autó nyitott motorháztetője előtt, és meg sem mozdult. - Nem nyúl semmihez. Csak nézi. Évek óta dolgozik ebben a szakmában, és tudja, hogy az autó speciális nyelven beszél vele. Nem a gondolkodását használja ilyenkor - hanem az érzékenységét. A szerelő hirtelen odahajolt a motorhoz, és elkezdte babrálni egy helyen. - Kész. Megtalálta a hibát - folytatta Wicca. - Nem vesztegette az idejét, mert tökéletes a kommunikáció közte és a gép közt. Ilyen minden jó szerelő, akit ismerek. „Meg azok is, akiket én ismerek” - gondolta Brida. Csak ő mindig azt hitte, hogy azért nézegetik tétlenül az autót, mert nem tudják, hogy hol kezdjenek hozzá. Soha nem vette észre, hogy utána mindig pontosan oda nyúltak, ahova kellett. - Miért van az, hogy ezek az emberek, akiknek a Nap bölcsessége az életük része, soha nem próbálják megérteni az Univerzum alapvető kérdéseit? Miért maradnak inkább az autószerelés vagy a felszolgálás mellett? - És te honnan veszed, hogy mi, az utunkkal és az odaadásunkkal, jobban értjük az Univerzumot, mint mások? Sok tanítványom van. Teljesen ugyanolyanok, mint a többi ember, akik sírnak a moziban, és kétségbeesnek, ha késve ér haza a gyerekük, hiába tudják, hogy a halál nem létezik. A boszorkányság csak az egyik módja annak, hogy a Legfelsőbb Bölcsesség közelébe kerüljünk - de bármi más megteszi, amit az ember szeretettel csinál. A boszorkányok tudnak beszélni a Világ Lelkével, látják a fényes pontot a Másik Felük bal válla fölött, és csodálják a végtelenséget egy völgy ragyogásában és csöndjében. Az autók motorjához viszont nem értünk. Ahogy a szerelőknek szükségük van ránk, nekünk éppúgy szükségünk van a szerelőkre. Az ő hídjuk a motor láthatatlan valójába vezet, a miénk pedig a Hold Hagyományában rejlik. De a láthatatlan ugyanaz. Te csak tedd a dolgod, és ne törődj a többiekkel. Higgy benne, hogy Isten hozzájuk is szól, és hogy ők ugyanolyan alkalmasak az élet értelmének felfedezésére, mint te. - Az autó rendben van - mondta a szerelő, amint visszatértek az édességboltból. - De megelőzött egy komoly bajt, asszonyom: az egyik gumi hamarosan durrdefektes lett volna. Wicca egy kicsit sokallta a díjat, de hálás volt, amiért eszébe jutott a szólás.

- Dublin egyik fő bevásárlóutcájában vásároltak - éppen abban, amelyet Brida elképzelt a kirakatos gyakorlatban. Amikor különleges dolgokról beszélgettek, Wicca mindig homályos vagy kitérő válaszokat adott. De a hétköznapi dolgokról - árakról, ruhákról, rosszkedvű eladókról - mindig nagy lelkesedéssel beszélt. Elég sok pénzt elköltött ezen a délutánon, főleg olyan dolgokra, amelyek kifinomult ízlésre vallanak. Brida tudta, hogy nem szokás a másikat arról faggatni, hogy honnan van az a pénz, amiből költekezik. De olyan kíváncsi volt, hogy majdnem áthágta az alapvető illemszabályokat. A napot a város leghagyományosabb japán éttermében zárták, egy sashimitál előtt. - Áldja meg az Isten az ételünket - mondta Wicca. - Ismeretlen tengeren hajózunk. Tartsa meg bennünk a bátorságot, hogy elfogadjuk ezt a misztériumot. - De hát maga a Hold Hagyományának Mestere - jegyezte meg Brida. - Maga tudja a válaszokat. Wicca egy pillanatig az ételét nézte réveteg tekintettel. - Tudok utazni a jelen és a múlt között – mondta egy idő múlva. - Ismerem a szellemek világát, és olvadtam már egybe teljesen olyan káprázatos erőkkel, amelyeket a világ egyetlen nyelvén sem lehet leírni. Talán azt is kijelenthetem, hogy birtokomban van a néma ismeret arról a hosszú útról, amelyen az emberiség eddig a pillanatig eljutott. És mivel mindezt ismerem, és Mester vagyok, azt is tudom, hogy soha, de soha nem fogjuk megtudni létezésünk végső okát. Megtudhatjuk, hogy hogyan, hol, mikor vagy hogy mi okból vagyunk itt. De arra a kérdésre, hogy mi végre?, soha nem kapunk választ. Az Univerzum Építészének központi célja csak az Övé, és senki másé. Nagy csönd támadt körülöttük. - Most, miközben itt vagyunk és eszünk, az emberek kilencvenkilenc százaléka ezzel a kérdéssel foglalkozik a maga módján. Mi végre vagyunk itt? Sokan azt gondolják, hogy megtalálták a választ a vallásukban vagy a materializmusukban. Mások elkeserednek, és egész életüket meg vagyonukat ennek a kérdésnek szentelik. Próbálják minduntalan megfejteni, megérteni. És van néhány ember, aki föl sem teszi ezt a kérdést, és csak a pillanatnak él anélkül, hogy törődne a következményekkel. Csak a bátrak - és azok, akik ismerik a Nap Hagyományát és a Hold Hagyományát - tudják az egyetlen lehetséges választ erre a kérdésre: NEM TUDOM. Ez első pillantásra ijesztőnek tűnhet, és védtelennek érezhetjük magunkat a világgal, a világ dolgaival és a saját létezésünk értelmével szemben is. De az első ijedség után szép lassan hozzászokunk az egyetlen lehetséges megoldáshoz: hogy kövessük az álmainkat. Hogy legyen bennünk elég bátorság ahhoz, hogy megtegyük azokat a lépéseket, amelyekre mindig is vágytunk. És ez az egyetlen módja annak, hogy megmutassuk: bízunk Istenben. Abban a pillanatban, amikor ezt elfogadjuk, az élet szent értelmet nyer számunkra, és ugyanazt az érzést fogjuk átélni, amit a Szűzanya, amikor hétköznapi élete egyik délutánján betoppant hozzá egy idegen, és ajánlatot tett neki. „Legyen meg a te akaratod” - mondta a Szűz. Mert megértette, hogy nincs magasztosabb érzés a Misztérium elfogadásánál. Egy hosszú pillanatig tartó hallgatás után Wicca ismét a kezébe vette az evőeszközöket, és folytatta az evést. Brida nézte, és büszke volt, hogy itt lehet vele. Már nem gondolt a kérdésekre, amiket soha nem tehet föl, már nem érdekelte, hogy mennyi pénzt keres, szerelmes-e, vagy van-e benne féltékenység. Az igazi bölcsek lelki nagyságára gondolt. Bölcsekre, akik egész életükben kerestek egy választ, ami nem létezik, és amikor ezt megértették, nem gyártottak hamis magyarázatokat. Attól kezdve egy olyan Univerzumban éltek alázatosan, amiről tudták, hogy soha nem fogják megérteni. De részt tudtak venni benne.

És tudták, hogy az egyetlen lehetséges mód az, ha követik a saját vágyaikat és a saját álmaikat - mert így válik az ember Isten eszközévé. - Akkor minek keresni? - kérdezte. - Nem keresünk. Elfogadunk. És akkor az élet sokkal intenzívebb és ragyogóbb lesz, mert megértjük, hogy minden lépésünk, az élet minden pillanatában, nagyobb jelentőségű, mint mi magunk. Megértjük, hogy valahol az időben és a térben van válasz erre a kérdésre. Megértjük, hogy van oka annak, hogy itt vagyunk, és ez elég. Hittel merülünk bele a Sötét Éjszakába, beteljesítjük azt, amit a régi alkimisták Személyes Történetnek neveztek, és egészen átadjuk magunkat minden pillanatnak, tudván, hogy mindig van egy Kéz, amely vezet minket: rajtunk áll, hogy elfogadjuk-e, vagy nem.

- Aznap éjszaka Brida órákig zenét hallgatott, és teljesen átadta magát a csodának, hogy él. Eszébe jutottak legkedvesebb szerzői. Egyikük egy egyszerű mondattal elegendő hitet ébresztett benne, hogy a bölcsesség keresésére induljon. Egy angol költő volt, aki évszázadokkal ezelőtt élt. William Blake-nek hívták. Azt írta: „Minden kérdésre, amit föl lehet tenni, van válasz." Eljött az ideje, hogy elvégezzen egy szertartást. A következő percekben a gyertyalángot kellett néznie, így hát leült a kis otthoni oltára elé. A láng elvitte abba a délutánba, amikor ő és Lorens a köveken szeretkeztek. Voltak ott sirályok, amelyek magasan repültek, mint a felhők, és voltak olyanok is, amelyek egészen alacsonyan, mint a hullámok. A halak biztosan azon töprengenek, hogy hogyan lehet repülni, hiszen néha alámerül a világukba egy-egy furcsa szerzet, majd ugyanolyan hirtelen el is tűnik. A madarak pedig azon töprengenek, hogy hogyan lehet a víz alatt lélegezni, hiszen olyan állatokkal táplálkoznak, amelyek a víz alatt élnek. Vannak a madarak, és vannak a halak. Olyan univerzumok, amelyek néha kommunikálnak egymással anélkül, hogy meg tudnák válaszolni egymás kérdéseit. De mindkettőnek vannak kérdései. És a kérdésekre vannak válaszok. Brida nézte a gyertyát, és mágikus légkör alakult ki körülötte. Ez máskor is megtörtént, de nem ilyen intenzitással. Ha föl tud tenni egy kérdést, az azt jelenti, hogy egy másik Univerzumban van rá válasz. És valaki tudja akkor is, ha ő sose tudja meg. Nem kell többé megérteni az élet értelmét, elég, ha találkozik azzal a Valakivel, aki tudja. És akkor elalhat a karjaiban, mint egy gyerek, mert tudja, hogy egy nála erősebb valaki megvédi őt minden rossztól és minden veszélytől. Amikor befejezte a szertartást, elmondott egy kis imát, és hálát adott a lépésekért, amelyeket eddig megtett. Hálát adott, mert az első ember, akit a mágiáról kérdezett, nem próbálta megmagyarázni neki az Univerzumot - ehelyett egész éjszakára magára hagyta az erdő sötétjében. Oda kell mennie, hogy megköszönje neki mindazt, amit tőle tanult. Mindig csak olyankor kereste föl ezt a férfit, amikor valamire szüksége volt. És amikor megkapta, rögtön el is ment, sokszor még csak el sem búcsúzott. De hát ő volt az, aki odaállította az ajtó elé, amelyen szándékai szerint a következő napéjegyenlőség idején be fog lépni. Legalább annyit szeretne mondani neki, hogy „köszönöm”. Nem, nem félt, hogy beleszeret. Lorens szemében már meglátta saját lelkének okkult oldalát. Lehet, hogy az öltözék megálmodásával szemben kételyei voltak, de a szerelmével kapcsolatban teljesen tisztában volt önmagával.

- Köszönöm, hogy elfogadta a meghívásomat - mondta a Mágusnak, amint leültek. A falu egyetlen kocsmájában voltak, ugyanott, ahol észrevette a szemében a különös ragyogást. A Mágus nem szólt semmit. Észrevette, hogy teljesen megváltozott a lány energiája: sikerült tehát felébresztenie az Erőt. - Azon a napon, amikor egyedül voltam az erdőben, megfogadtam, hogy egyszer visszatérek, és vagy megköszönöm magának, vagy elátkozom. Megfogadtam, hogy visszajövök, amikor megtudom az utam. De nem teljesítettem az ígéretemet: mindig azért jöttem ide, hogy segítséget kérjek, és maga soha nem hagyott cserben. „Talán csak bebeszélem magamnak, de akkor is szeretném, ha tudná, hogy eszköz volt Isten Kezében. És szeretném, ha ma este a vendégem lenne.” Éppen kérni készült a szokásos két whiskyt, de a Mágus fölállt, odament a pulthoz, és egy üveg borral, egy palack ásványvízzel és két pohárral tért vissza. - Az ókori Perzsiában - mondta - az volt a szokás, hogy ha két ember együtt ivott, akkor az egyiküket megválasztották az Este Királyának. Általában azt, amelyikük meghívta a másikat. Nem tudta, hogy elég határozott-e a hangja. Ő csak egy szerelmes férfi, és Brida energiája megváltozott. Odatolta elé a bort és az ásványvizet. - Az Este Királyának volt a feladata, hogy eldöntse a beszélgetés hangnemét. Ha az első pohárba több vizet öntött, mint bort, az azt jelentette, hogy komoly dolgokról fognak beszélgetni. Ha ugyanannyit öntött belőlük, az azt jelentette, hogy egyaránt fognak beszélgetni komoly és könnyed dolgokról. Ha pedig teletöltötte a poharakat borral, és csak néhány csepp vizet töltött hozzá, abból azt lehetett tudni, hogy laza, kellemes lesz az este. Brida a poharak pereméig töltötte a bort, és csak egy csepp vizet tett mindkettőbe. - Csak azért jöttem, hogy megköszönjem - ismételte. - Hogy megtanította, hogy az élet egy hitcselekedet. És hogy méltó vagyok erre a keresésre. Ez nagyon sokat segített nekem az úton, amit választottam. Egy húzásra kiürítették az első poharat. A Mágus azért, mert feszült volt, Brida pedig azért, mert nyugodt volt. - Könnyed beszélgetés, hm? - kérdezte Brida. A Mágus azt felelte, hogy ő az Este Királya, és ő dönti el, hogy miről beszélgetnek. - Szeretnék egy kicsit többet megtudni a magánéletéről. Szeretném megkérdezni, hogy volt-e valaha szerelmi viszonya Wiccával. A férfi bólintott. Bridában megmagyarázhatatlan féltékenység támadt - de nem tudta, hogy melyikükre féltékeny. - De soha nem gondoltuk, hogy együtt maradunk - folytatta a férfi. Mindketten ismerték a Hagyományokat. Mindketten tudták, hogy nem a Másik Felükkel állnak szemben. „Soha nem szeretném megtanulni, hogy lássam azt a fényes pontot” - gondolta Brida, bár tudta, hogy ez elkerülhetetlen. Boszorkányok között már csak ilyen a szerelem. Ivott még egy kicsit. Egyre közelebb került a céljához. Már nem sok idő volt hátra a tavaszi nap-éjegyenlőségig, úgyhogy lazíthatott. Jó ideje nem engedhette meg magának, hogy többet igyon a kelleténél. De most már csak a ruháját kellett megálmodnia. Beszélgettek és ittak. Brida vissza akart térni a tárgyra, de ehhez az kellett, hogy a férfi is ellazuljon egy kicsit. Mindig teletöltötte a poharakat, és az első üveg akkor ürült ki, amikor éppen arról beszélgettek, hogy milyen nehéz egy ilyen kis faluban élni. A helybéliek szerint a Mágus az ördöggel cimborál. Brida örült, mert fontosnak érezhette magát: ez a férfi nyilván nagyon magányos. Talán ebben a faluban senki nem szól hozzá, csak annyit, amennyit az illendőség megkövetel.

Kibontottak egy újabb üveget, és Brida elcsodálkozott, hogy egy Mágus is, aki egész nap az erdőt járja, hogy egyesüljön Istennel, képes inni és becsípni. Amikor a második üveg is elfogyott, már el is felejtette, hogy csak azért jött, hogy köszönetet mondjon a vele szemben ülő férfinak. Most értette csak meg, hogy voltaképpen kezdettől fogva burkolt kihívás volt a kapcsolatuk. Nem akarta hétköznapi férfinak látni, mégis veszélyes ütemben haladt efelé. Jobban tetszett neki az elérhetetlen bölcs képe, aki fölvitte őt a fa tetejére, egy vadászlesre, és aki órákig szokta nézni a naplementét. Elkezdett Wiccáról beszélni, csak hogy lássa, miként reagál a férfi. Elmondta, hogy nagyszerű Mester, aki mindenre megtanította, amit az ő szintjén tudnia kell - de olyan finom módszerrel, hogy úgy érezze, mintha mindenre ő maga jött volna rá. - De hát valóban te magad jöttél rá - mondta a Mágus. - Ez a Nap Hagyománya. „Tudom, elismeri, hogy Wicca jó Mester”- gondolta Brida. Megivott egy újabb pohár bort, és tovább mesélt a Mesteréről. De a Mágus nem mondott róla többet. - Beszéljen a szerelmükről - mondta Brida, de csak azért, hogy provokálja. Nem akart igazán hallani róla, de csak így tudott kicsikarni belőle valamit. - Kamaszszerelem volt. Egy olyan nemzedék tagjai voltunk, amelyik nem ismert korlátokat, és Beatlest meg Rolling Stonest hallgatott. Brida meghökkent. Az ital, ahelyett, hogy ellazította volna, inkább feszültté tette. Mindig föl akarta tenni ezeket a kérdéseket, és most, hogy kimondta őket, rádöbbent, hogy nem örül a válaszoknak. - Ebben az időszakban találkoztunk – folytatta a Mágus, aki nem vett észre semmit. Mindketten kerestük az utunkat, és kereszteztük egymásét, amikor ugyanannál a Mesternél tanultunk. Együtt ismertük meg a Nap Hagyományát és a Hold Hagyományát, és a magunk módján mindketten Mesterek lettünk. Brida úgy döntött, hogy most már folytatja a kérdezősködést. Két üveg bor az idegeneket is képes gyerekkori jó barátokká változtatni. És fel is bátorítja az embert. - Miért váltatok el egymástól? Most a Máguson volt a sor, hogy rendeljen egy újabb üveget. Brida észrevette, és még feszültebb lett. Minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy azt kelljen hallania, még mindig szerelmes Wiccába. - Azért váltunk el egymástól, mert megtanultuk, mi az a Másik Fél. - Ha nem tudnátok a fényes pontról meg a csillogó szemekről, még mindig együtt lennétek? - Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ha együtt lennénk, az egyikünknek sem lenne jó. Csak akkor értjük meg az életet és az Univerzumot, amikor megtaláljuk a Másik Felünket. Brida egy ideig nem tudta, hogy mit mondhatna. A Mágus folytatta: - Menjünk ki - mondta, miután épphogy csak belekóstolt a harmadik üveg tartalmába. – Szélre és hideg levegőre van szükségem. „Kezd becsípni - gondolta Brida. - És fél.” Büszke volt magára: jobban bírja az alkoholt, mint a férfi, és egy cseppet sem tart attól, hogy elveszíti a fejét. Azért jött ma este, hogy jól érezze magát. - Még egy kicsit. Én vagyok az Este Királya. A Mágus még egy pohárral megivott. De tudta, hogy eddig és ne tovább. - Soha nem kérdez rólam - mondta Brida kihívóan. - Egy kicsit sem kíváncsi rám? Vagy úgyis mindent lát a varázserejével? Egy pillanatig úgy érezte, hogy elvetette a sulykot, de nem bánta. Csak azt vette észre, hogy megváltozott a Mágus tekintete: egészen más csillogás jelent meg benne. Valami mintha megnyílt volna Bridában - vagy inkább az az érzése támadt, hogy ledőlt egy fal, és mostantól fogva mindent szabad. Eszébe jutott, hogy amikor legutóbb együtt voltak, mennyire szeretett volna közel lenni hozzá, a férfi pedig milyen kimért volt vele. Ebben a pillanatban megértette,

hogy nem azért jött ide ma este, hogy köszönetet mondjon, hanem azért, hogy bosszút álljon. Hogy elmondja, hogy fölfedezte az Erőt egy másik férfival, egy férfival, akit szeret. „De hát miért kellene bosszút állnom? Miért haragszom rá?” De a bor nem engedte, hogy józan választ adjon önmagának.

A Mágus ránézett a lányra, és erősen kísértette a vágy, hogy megmutassa a Hatalmát. Sok-sok évvel ezelőtt pontosan egy ilyen nap miatt változott meg az egész élete. Igen, a Beatles és a Rolling Stones idején. De nemcsak ők léteztek abban a korban, hanem olyan emberek is, akik ismeretlen erőket kerestek anélkül, hogy hittek volna bennük, akik azért használták a varázserejüket, mert magukat erősebbnek érezték nála, és akik biztosak voltak benne, hogy kiléphetnek a Hagyományból, ha már eléggé megunták. Ő is közülük való volt. A Hold Hagyományán keresztül lépett be a szent világba a szertartások elsajátításával és a láthatót a láthatatlannal összekötő híd felfedezésével. Először egyedül, csupán könyvek segítségével próbált ezekkel az erőkkel kapcsolatba lépni. Azután megtalálta a Mesterét. Az rögtön az első találkozásuk alkalmával megmondta neki, hogy megfelelőbb lenne számára a Nap Hagyománya - de ő ragaszkodott a Hold Hagyományához. Az sokkal jobban lenyűgözte a régi szertartásokkal és az idő bölcsességével. Így hát a Mester megtanította a Hold Hagyományára - abban a hitben, hogy talán ezen az úton jut el a Nap Hagyományához. Ebben az időszakban biztos volt mindenben: önmagában, az életben, a hódításaiban. Ragyogó szakmai karrier előtt állt, és azt tervezte, hogy céljai elérésére használja majd a Hold Hagyományát. Hogy ehhez megszerezze a jogot, először is Mesterré kellett válnia. Másodszor pedig meg kellett fogadnia, hogy soha nem szegi meg az egyetlen szabályt, amely a Hold Hagyományának Mestereire vonatkozik: soha nem befolyásolhatja mások akaratát. Arra használhatta a mágikus hatalmát, hogy utat törjön magának ebben a világban, de arra nem, hogy másokat eltávolítson onnan, vagy éppen rátereljen. Ez volt az egyetlen tiltás, az egyetlen fa, amelynek a gyümölcséből nem ehetett. És minden jól is ment, egészen addig, amíg bele nem szeretett Mestere egyik tanítványába, és a lány is viszonozta az érzéseit. Mindketten ismerték a Hagyományokat: a Mágus tudta, hogy nem az ő férfija, a lány is tudta, hogy nem az ő nője. Ennek ellenére átadták magukat egymásnak, és az életre bízták, hogy mikor választja őket szét. Ez azonban ahelyett, hogy csökkentette volna a szenvedélyüket, éppen hogy még intenzívebbé tett minden pillanatot, mintha az lett volna az utolsó. És a szerelmük olyan intenzív lett, mint azok a dolgok, amelyek éppen attól válnak örökkévalóvá, hogy tudják, hogy meg fognak halni. Mígnem egy napon a lány találkozott egy másik férfival. Ez a férfi nem ismerte a Hagyományokat, és az ő bal válla fölött sem fénylett semmilyen pont, és a szemében sem volt meg az a ragyogás, amelyik arról tanúskodott volna, hogy ő a lány Másik Fele. De a lány beleszeretett, hiszen a szerelemre nem kell ok. Számára egyszerűen lejárt a Mágus ideje. Vitatkoztak, veszekedtek, a férfi kérte, könyörgött neki. Vállalt minden megaláztatást, amit egy szerelmes ember vállalhat. A szerelemben olyan dolgokat tanult, amikről nem is álmodott: a reményt, a félelmet, az elfogadást. „Azt mondtad, hogy nincs ott a válla fölött a fény” - próbált érvelni, de hiába. A nőt nem tudta meggyőzni: azt mondta, hogy mielőtt megismeri a Másik Felét, szeretné megismerni a férfiakat és a világot. A Mágus kijelölt magának egy fájdalomküszöböt. Ha eléri, akkor elfelejti a nőt. Egy napon el is érte, hogy miért, arra már nem emlékszik - ám ahelyett, hogy valóban elfelejtette volna, rájött, hogy Mesterének igaza volt, az érzelmek valóban vadlovak, és bölcsesség kell a megzabolázásukhoz. De az ő szenvedélye erősebb volt, mint a Hold Hagyományának tanulmányozásával töltött évei, erősebb, mint az összes elsajátított mentáliskontroll-technika, erősebb, mint a szigorú önfegyelem, amit be kellett tartania, hogy eljusson oda, ahova eljutott. A szenvedély vak erő, amely folyamatosan azt suttogta a fülébe, hogy nem veszítheti el ezt a nőt. Ellene nem tehetett semmit, hiszen ő is Mester volt. Ismerte a hivatását sok inkarnáción keresztül: hol elismerésben és dicsőségben volt része, hol tűzben és szenvedésben. Meg tudta volna magát védeni. De a szenvedély vad viharában volt egy harmadik szereplő is. Egy férfi, aki a sors rejtélyes szövevényének foglya volt, annak a pókhálónak, amelyet sem a Mágusok, sem a Boszorkányok nem érthetnek meg. Egy hétköznapi ember, aki talán éppolyan szerelmes

volt abba a nőbe, éppúgy boldognak akarta őt látni, és éppúgy a legjobbat akarta kihozni magából neki. Egy hétköznapi ember, akit a Gondviselés titokzatos szándéka hirtelen belelökött egy dühödt párharcba, amit egy férfi és egy nő vívott egymással úgy, hogy mindketten ismerték a Hold Hagyományát. Egyik este, amikor nem tudott tovább uralkodni a fájdalmán, evett a tiltott gyümölcsből. Az Idő bölcsességétől tanult ismereteit és mágikus hatalmát arra használta, hogy ezt a férfit eltávolítsa a nő mellől, akit szeret. A mai napig nem tudta, hogy a nő rájött-e. Lehet, hogy időközben már ráunt új kapcsolatára, és nem érdekelte különösebben a dolog. De a Mestere tudta. A Mestere mindig mindenről tudott, és a Hold Hagyománya könyörtelen volt mindazokhoz a Beavatottakhoz, akik a Fekete Mágiához folyamodtak, legfőképpen akkor, ha arról volt szó, ami az emberiség legfontosabb és legérzékenyebb pontja: a Szerelemről. Amikor szembekerült a Mesterével, megértette, hogy a szent esküt nem lehet megszegni. Megértette, hogy azok az erők, amelyekről azt hitte, hogy uralja és kihasználhatja őket, sokkal hatalmasabbak nála. Megértette, hogy olyan úton jár, amilyet ő maga választott, de ez az út nem olyan, mint bármelyik másik: ezt nem lehet otthagyni. Megértette, hogy ebben az inkarnációban ez az ő sorsa, és már nem térhet le róla. És ha hibázott, meg kell fizetnie érte. Az ára pedig az, hogy innia kell a legkeserűbb méregpohárból - a magányból - egészen addig, amíg a Szerelem meg nem érti, hogy újra Mesterré vált. Akkor majd ugyanaz a Szerelem, amely megsebezte, megszabadítja, fölfedve végre a Másik Felét.

- Te semmit nem kérdeztél rólam. Egyáltalán nem is érdekellek, vagy mindent „látsz” a varázserőddel? Élete története egy pillanat alatt lepergett a Mágus szeme előtt, és ennyi idő épp elég arra, hogy eldöntse, engedje-e a dolgokat úgy folyni, ahogy a Nap Hagyományában folynak. Vagy beszéljen-e a fénylő pontról és beavatkozzon-e a sorsba. Brida boszorkánynak készült, de még nem volt az. A Mágusnak eszébe jutott a vadászles a fa tetején, ahol majdnem elkezdett beszélni róla - és most ugyanezt a kísértést érezte, mert egy pillanatra leeresztette a kardját, és elfelejtette, hogy az ördög a részletekben rejlik. Az emberek a saját sorsuk mesterei. Mindig el tudják követni ugyanazokat a hibákat. Mindig meg tudnak futamodni az elől, amit kívánnak, amit az élet olyan nagylelkűen eléjük tesz. Vagy pedig átadják magukat az Isteni Gondviselésnek, megfogják Isten Kezét, és harcolnak az álmaikért, elfogadván azt, hogy mindig a megfelelő időben jönnek. - Menjünk ki - ismételte a Mágus. És Brida látta, hogy komolyan beszél. Ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen, hiszen ő volt az Este Királya. Fölvették a kabátjukat, és kimentek a hidegbe, ami már nem volt olyan kínzó - már csak néhány hét volt hátra tavaszig. Együtt gyalogoltak el a megállóig. Ott állt a busz, indulásra készen. A hideg miatt Brida idegességét fölváltotta valami furcsa zavar, amit maga sem tudott megmagyarázni. Nem akart elmenni azzal a busszal. Rosszul érezte magát, mert látogatásának fő célját nem érte el, elrontotta, és jóvá akarta tenni, mielőtt elmegy. Hiszen azért jött, hogy kifejezze háláját, és mégis ugyanúgy viselkedett, mint máskor. Azt mondta, hogy hányingere van, és nem szállt föl a buszra. Eltelt tizenöt perc, és jött a következő busz. - Nem akarok most elmenni - mondta. - Nem azért, mert rosszul lettem az italtól, hanem azért, mert mindent elrontottam. Nem köszöntem meg úgy, ahogy kellett volna. - Ez az utolsó busz ma este - mondta a Mágus. - Akkor majd taxival megyek. Akkor is, ha sokba kerül. Amikor elindult a busz, Brida megbánta, hogy ott maradt. Teljesen össze volt zavarodva, fogalma sem volt róla, hogy mit akar valójában. „Részeg vagyok” - gondolta. - Sétáljunk egyet. Ki akarok józanodni. A falu kihalt utcáin mentek egymás mellett, a sötét házak és a világító lámpák között. „Nem értem. Láttam a ragyogást Lorens szemében, és mégis itt akarok maradni ezzel a férfival.” Közönséges, ingatag nőnek érezte magát, aki nem méltó a boszorkányság tanításaira és tapasztalataira. Szégyellte magát: elég néhány korty bor, és sem Lorens, sem a Másik Fél, sem azok a dolgok, amiket a Hold Hagyományában tanult, nem jelentenek neki semmit. Néhány pillanatra az is megfordult a fejében, hogy tévedett, és Lorens szemében nem azt a csillogást látta, amiről a Nap Hagyománya beszél. De csak áltatta magát: senki nem érti félre a Másik Fele szemének csillogását. Ha többen lennének egy színházban, és Lorens is köztük lenne, és soha nem beszélt volna vele előtte, akkor is azonnal fölismerné, hogy élete férfijával áll szemben. Mihelyst találkozna a tekintetük. Szemernyi kétsége se lenne efelől. Odamenne hozzá, ő pedig nem utasítaná el, mert a Hagyományok sohasem tévednek, és a Másik Felek mindig találkoznak egymással. Mielőtt hallott volna erről, hallott már arról a jelenségről, amit úgy hívnak, hogy Szerelem Első Látásra - és ezt senki nem tudta megmagyarázni. Bármelyik ember képes felismerni ezt a csillogást anélkül, hogy bármiféle mágikus erőt kifejlesztene magában. Már azelőtt ismerte ezt a csillogást, hogy tudott volna a létezéséről. Látta például a Mágus szemében is, azon a délutánon, amikor először ültek be a kocsmába. Álljon meg a menet.

„Be vagyok rúgva” - gondolta megint. Ezt nagyon gyorsan ki kell vernie a fejéből. Meg kell számolnia a pénzét, hogy elég lesz-e taxira. Ez nagyon fontos. De hát látta azt a csillogást a Mágus szemében. Azt a csillogást, ami fölfedi a Másik Felét. - Sápadt vagy - mondta a Mágus. – Bizonyára túl sokat ittál. - El fog múlni. Üljünk le egy kicsit, amíg elmúlik. Azután hazamegyek. Leültek egy padra, és közben átnézte a táskáját. Pénzt keresett benne. Most fölállhatna, foghatna egy taxit, és örökre eltűnhetne. Van már Mestere, tudja, hogy merre folytassa az útját. És megvan a Másik Fele is. Úgyhogy ha most úgy dönt, hogy föláll erről a padról és elmegy, akkor is teljesíti a küldetését, amit Isten rábízott. De huszonegy éves. És a huszonegy évével már tudja, hogy két Másik Felet is lehet találni egyetlen inkarnáció során, ez pedig fájdalommal és szenvedéssel jár. Hogy futamodhatna meg ez elől? - Nem megyek haza - mondta. - Itt maradok. A Mágus szeme fölragyogott, és ami az imént még csak remény volt, most bizonyossággá lett.

Tovább gyalogoltak. A Mágus látta, hogy Brida aurája többször is színt vált, és azért izgul, hogy megmaradjon a helyes úton. Tudta, hogy miféle villámok cikáznak most a Másik Fele lelkében, miféle földrengések rázzák- de az átalakulás folyamata ilyen. Így alakul át a föld, a csillagok és az emberek. Kimentek a faluból, és a mezőn haladtak tovább, a hegyek irányába, ahol mindig találkoztak. Brida egyszer csak arra kérte, hogy álljanak meg. - Menjünk itt be - mondta, és bekanyarodott egy búzaföldre vezető kis útra. Maga sem tudta, miért. Csak azt érezte, hogy szüksége van a természet erejére, barátaira, a szellemekre, akik a világ teremtése óta ott laktak a bolygó összes szép helyén. Óriási hold ragyogott az égen, és fényénél jól látszott az ösvény és a körülötte elterülő mező. A Mágus szótlanul követte Bridát. A szíve mélyén hálát adott Istennek, amiért hitt benne. És azért is, hogy nem követte el másodszor is ugyanazt a hibát - pedig már majdnem megtette, egy perccel azelőtt, hogy megkapta, amit kért. Behatoltak a búzába, amit a holdfény ezüstös tengerré változtatott. Brida céltalanul haladt előre, és fogalma sem volt róla, hogy mi lesz a következő lépése. Egy hang azt mondta benne, hogy nyugodtan menjen tovább, hiszen éppolyan erős nő, mint amilyenek az elődei voltak. És ne aggódjon, mert itt vannak mellette, és vezetik a lépteit, miközben az Idő Bölcsességével oltalmazzák. Megálltak a búzatábla közepén. Hegyek vették körbe őket, és az egyiken volt egy szikla, ahonnan nagyon jól látszott a naplemente, egy vadászles, amely magasabban volt a többinél, és egy hely, ahol valamelyik éjszakán egy lány szembeszállt a rémülettel és a sötétséggel. „Ellazultam - gondolta magában. - Ellazultam, és tudom, hogy oltalom alatt állok.” Fölidézte az otthonában égő gyertyát, a Hold Hagyományának jelét. - Itt jó lesz - mondta, és megállt. Fogott egy botot, és rajzolt vele egy nagy kört a földre, miközben sorolta a szent neveket, amiket a Mestere tanított neki. Nem volt nála a rituális tőr és semmilyen szent tárgy, de az ősei ott voltak, és ők azt mondták, hogy megszentelték a konyhai eszközeiket, hogy elkerüljék a máglyahalált. - A világon minden szent - mondta. - Ez a bot is szent. - Igen - felelte a Mágus. - Ezen a világon minden szent. Egyetlen homokszem is lehet híd a láthatatlanba. - De ebben a pillanatban a Másik Felem a híd, amely átvezet a láthatatlanba - folytatta Brida. A férfi szeme megtelt könnyel. Isten igazságos. Beléptek a körbe, és Brida rituálisan bezárta. Ősidők óta ezt a védelmet alkalmazták a mágusok és a boszorkányok. - Maga nagylelkűen megmutatta nekem a világát - mondta Brida. - Ezt a szertartást most azért végzem, hogy megmutassam, hogy én is a része vagyok. Fölemelte a karját a hold felé, és megidézte a természet mágikus erőit. Sokszor látta már, hogy a Mestere ugyanezt teszi, amikor elmentek az erdőbe - de most ő csinálta, és biztos volt benne, hogy nem fogja elrontani. Az erők azt mondták neki, hogy nem kell megtanulnia semmit, elég, ha visszaemlékszik az előző életeire, amelyekben boszorkány volt. Imádkozott, hogy bőséges legyen a termés, és hogy ez a búzaföld mindig termékeny maradjon. Itt volt ő, a papnő, aki a régi időkben egyesítette a talaj ismeretét a mag átváltozásával, és imádkozott, miközben a férje a földet munkálta. A Mágus hagyta, hogy Brida tegye meg az első lépéseket. Tudta, hogy a megfelelő pillanatban majd át kell vennie az irányítást, de most bele akarta vésni a térbe és az időbe, hogy a lány kezdte el. A Mestere, aki most az asztráltérben lebegett, várva a következő életét, bizonyára jelen volt a búzamezőn, éppúgy, ahogy a kocsmában is ott volt, a legutolsó

megkísértésekor - és bizonyára örült, mert tanítványa tanult a szenvedésből. Némán hallgatta Brida imáját, amíg el nem csöndesedett. - Nem tudom, miért csináltam ezt. De teljesítem a részem. - Én pedig folytatom - mondta a Mágus. Akkor észak felé fordult, és utánozta azoknak a madaraknak az énekét, amelyek ma már csak a mítoszokban és a legendákban élnek. Már csak ez az egyetlen részlet hiányzott. Wicca jó Mester volt, és mindenre megtanította, csak a végére nem. Amikor megszólalt a szent pelikán és a főnix hangja, az egész kört elárasztotta a fény, valami titokzatos fény, ami semmit nem világított meg, mégis fény volt. A Mágus ránézett a Másik Felére, és ott állt ő, aranyszínű aurával, köldökéből és homlokából fénynyalábok sugároztak, és ragyogott az egész, örök teste. A Mágus tudta, hogy a lány ugyanezt látja, és hogy látja az ő bal válla fölött a fénylő pontot - ha kissé torzán is, a bor miatt. - Másik Felem - mondta Brida halkan, amikor észrevette a pontot. - Elkísérlek a Hold Hagyományának világába - mondta a Mágus. És a búzaföld hirtelen szürke sivataggá változott körülöttük, és volt ott egy templom, aminek hatalmas bejárati kapuja előtt fehérbe öltözött nők táncoltak. Brida és a Mágus mindezt egy dűne tetejéről szemlélte, és Brida nem tudta, hogy a nők is látják-e őket. Érezte maga mellett a Mágust, és meg akarta kérdezni, hogy mit jelent ez a látomás, de nem jött ki hang a torkán. A férfi észrevette a szemében a félelmet, így hát visszatértek a búzamezőre, a fénykörbe. - Mi volt ez? - kérdezte Brida. - Az én ajándékom neked. Ez a Hold Hagyománya tizenkét szent templomának egyike. Ez egy szerelmi ajándék, hálából, amiért létezel, és mert olyan régóta vártam, hogy találkozzunk. - Vigyél magaddal - mondta Brida. - Taníts meg járni a te világodban. És együtt utaztak az időben, a tétben, a Hagyományokban. Brida látott virágos réteket, állatokat, amelyeket csak könyvekből ismert, titokzatos kastélyokat és fényfelhőkben lebegő városokat. Az egész ég felragyogott, amikor a Mágus a Hagyomány szimbólumait rajzolta a búzamező fölé. Volt, amikor úgy tűnt, mintha a sarkvidéken lettek volna, és az egész tájat jég borította, de nem ez a bolygó volt: idegen lények dolgoztak egy óriási űrhajón. Aprók voltak, hosszú ujjuk és furcsa szemük volt. Ahányszor meg akart szólalni, mindig eltűntek a képek, és újak jöttek helyettük. Brida megértette a női lelkével, hogy ez a férfi most mindent meg akar mutatni neki, amit az évek során tanult. Milyen régóta őrizgethette mindezt, és most csak úgy nekiadja, ajándékba! De hát nyugodtan átadhatta magát ennek a nőnek, hiszen ő a Másik Fele. O pedig bejárhatja vele az elíziumi mezőket, ahol a megvilágosodott lelkek laknak, és ahova azok a lelkek is ellátogatnak néha, akik még keresik a megvilágosodást, hogy reményt merítsenek. Nem tudta megállapítani, hogy mennyi idő telt el, míg újra megpillantotta a fénylő alakot a körben, amit ő rajzolt. Nem először élte át a szerelmet, de számára a szerelem egészen eddig félelmet is jelentett. Ez a félelem, bármilyen csekély volt is, mindig fátyolként borult rá: csaknem mindent látott rajta keresztül, kivéve a színeket. De most, ebben a pillanatban, a Másik Fele mellett megértette, hogy a szerelem nagyon is színes: mintha ezernyi szivárvány ragyogna egymáson. „Mennyi dologból maradtam ki, csak mert féltem az elvesztésétől” - gondolta, miközben a szivárványt nézte. A földön feküdt, a ragyogó alak pedig rajta, fényponttal a bal válla fölött, a köldökéből és a homlokából sugárzó fénynyalábokkal. - Beszélni akartam veled, de ez nem sikerült -mondta. - Az ital miatt - felelte a férfi.

Olyan távoli emléknek tűnt az egész: a kocsma, a bor és az érzés, hogy idegesíti valami, amit nem akar elfogadni. - Köszönöm a látomásokat. - Nem látomások voltak - mondta a fénylő alak. - A Föld bölcsességét és egy távoli bolygó bölcsességét láttad. Brida nem akart ezekről a dolgokról beszélni. Nem akart tanulni. Csak azt akarta, amit átélt. - Én is fénylek? - Ugyanúgy, ahogy én. Ugyanaz a szín, ugyanaz a fény. És ugyanazok az energianyalábok. A szín most arany volt, a köldökükből és a homlokukból áradó energianyalábok pedig világoskék színben ragyogtak. - Érzem, hogy kárhozottak voltunk, most pedig megváltást nyertünk - mondta Brida. - Fáradt vagyok. Vissza kell mennünk. Én is sokat ittam. Brida tudta, hogy valahol létezik egy világ kocsmákkal, búzaföldekkel és buszmegállókkal. De nem akart visszatérni belé - nem akart semmi mást, csak itt maradni örökre. Távoli, imádkozó hangot hallott, miközben a fény egyre halványult, majd egészen eltűnt. Óriási hold gyúlt újra az égen, és bevilágította a mezőt. Meztelenül feküdtek, összefonódva. És nem éreztek sem hideget, sem szégyent.

A Mágus megkérte Bridát, hogy fejezze be a szertartást, hiszen ő kezdte el. Brida kimondta a szavakat, amiket ismert, ő pedig segített neki. Amikor végigmondták a formulákat, a férfi megnyitotta a kört. Felöltöztek és leültek a földre. - Menjünk innen - mondta Brida egy idő után. A Mágus fölállt, ő pedig követte. Nem tudta, hogy mit mondjon - zavarban volt, akárcsak a férfi. Megvallottak a szerelmüket, és most, mint bármely más pár, amelyik átesik ezen az élményen, ők ketten sem tudtak egymás szemébe nézni. Végül a Mágus törte meg a csendet: - Vissza kell menned a városba. Tudom, hogy hol lehet taxit hívni. Brida nem tudta, hogy csalódott vagy megkönnyebbült. Öröme helyét lassan átvette a hányinger és a fejfájás. Biztos volt benne, hogy nagyon rossz társaság lenne ma éjjel. - Rendben - válaszolta. Ismét irányt váltottak, és visszatértek a faluba. A férfi egy telefonfülkéből taxit hívott. Utána leültek a járdaszegélyre, és várták az autót. - Szeretném megköszönni ezt az éjszakát - szólalt meg Brida. A Mágus nem felelt. - Nem tudom, hogy a Napéjegyenlőség ünnepe kizárólag boszorkányoknak van-e. De nekem fontos lesz az a nap. - Az ünnep - az ünnep. - Szóval, szeretnélek meghívni. A Mágus legyintett, mintha témát akarna váltani. Valószínűleg ő is ugyanarra gondolt, amire a lány: hogy milyen nehéz elszakadni a Másik Felünktől, ha már megtaláltuk. Brida elképzelte, ahogy a férfi hazaér magányosan, és azon tűnődik, hogy vajon mikor jön vissza hozzá. O pedig vissza fog jönni - mert ezt diktálja a szíve. De az erdők magányát sokkal nehezebb elviselni, mint a városok magányát. - Nem tudom, hogy a Szerelem hirtelen születik-e - folytatta Brida. - De azt tudom, hogy nyitott vagyok rá. Kész vagyok rá. Megérkezett a taxi. Brida még egyszer ránézett a Mágusra, és megérezte, hogy sok-sok évet fiatalodott. - Én is kész vagyok a Szerelemre. – Mindössze ennyit mondott. A konyha tágas volt, és a napfény a makulátlanul tiszta ablakokon áradt befelé. - Jól aludtál, kislányom? Az anyja az asztalra tette a kakaót, a pirítóst és a sajtot. Azután visszament a tűzhelyhez, hogy sonkás tojást készítsen. - Jól. Szeretném tudni, hogy elkészült-e a ruhám. Szükségem lesz rá a holnaputáni ünnepen. Az anyja odavitte az asztalhoz a sonkás tojást, és leült. Tudta, hogy valami nincs rendben a lányával, de tehetetlennek érezte magát. Úgy akart ma beszélgetni vele, ahogy még soha nem beszélgettek, de tudta, hogy nem sokat segíthet. Nem ismerte ezt az új világot. Félt, mert szerette, és tudta, hogy egyedül jár-kel ebben az új világban. - Kész lesz a ruha, anyu? - kérdezte Brida. - Ebéd előtt befejezem - felelte. Ettől felderült. Legalább ez nem változott. Az anyák még mindig megoldják a lányaik egyes problémáit. Anyja habozott egy kicsit, de végül megkérdezte: - Kislányom, hogy van Lorens? - Jól. Délután eljön értem. Egyszerre könnyebbült meg és szomorodott el. A szív gondjai mindig megsebzik a lelket, ezért hálát adott az Úrnak, hogy az ő lányát nem gyötrik ilyesmik. Másrészt viszont talán ez

lett volna az egyetlen olyan téma, amelyikben a segítségére lehetett volna: a szerelem nem sokat változott az évszázadok folyamán. Kimentek sétálni a kisvárosba, ahol Brida az egész gyermekkorát töltötte. A házak még mindig ugyanazok voltak, az emberek még mindig ugyanazokat a dolgokat művelték. A lánya összefutott néhány gimnáziumi barátnőjével, akik most az egyetlen bankban vagy a papírboltban dolgoznak. Mindenki névről ismerte egymást, és üdvözölték Bridát. Volt, aki megjegyezte, hogy mennyire megnőtt, mások azt mondták, hogy szép nő lett belőle. Reggel tíz órakor megittak egy teát ugyanabban az étteremben, ahova szombatonként járt, mielőtt megismerte a férjét. Ismerkedni járt oda, szerelmi kalandot keresni, ami egyik pillanatról a másikra fullad bele az egyforma napok tengerébe. Az anya ismét ránézett a lányára, miközben arról beszélgettek, hogy melyik ismerősükkel mi történt. Bridát még mindig érdekelték ezek az emberek, és ennek örült. - Ma kell az a ruha - mondta Brida már megint. Idegesnek tűnt, gondterheltnek, de bizonyára nem emiatt. Hiszen tudta, hogy az anyja minden kívánságát teljesíti. Újra meg kellett kockáztatnia. Föltennie azokat a kérdéseket, amiket az ember gyerekei mindig utálnak, hiszen ők független, felnőtt emberek, akik egyedül is meg tudják oldani a problémáikat. - Valami baj van, kislányom? - Szerettél már egyszerre két férfit, anyu? Kihívás volt a hangjában, mintha a világ csak neki mutatná meg a csapdáit. Az anyja belemártott egy madeleine-süteményt a teájába, és élvezettel megette. Tekintete a csaknem eltűnt időbe révedt. - Igen. Szerettem. Brida döbbenten nézett rá. Az anyja elmosolyodott. És hívta, hogy folytassák a sétát. - Apád volt életem első és legnagyobb szerelme - mondta, amikor kiléptek az étteremből. - Boldog vagyok mellette. Jóval fiatalabb voltam nálad, amikor már megvolt mindenem, amiről csak álmodtam. Akkoriban én is azt hittem, akárcsak a barátnőim, hogy az élet egyetlen értelme a szerelem. Akinek nem sikerül találnia senkit, az nem mondhatja el magáról, hogy megvalósította az álmait. - Térj vissza a tárgyra, anyu. - Brida türelmetlen volt. - Nekem voltak más álmaim is. Például én is álmodoztam arról, amit te megtettél: hogy elköltözöm egy nagyvárosba, és megismerem a világot a falum határain kívül. Tudtam, hogy a szüleimmel csak úgy tudom elfogadtatni ezt a döntésemet, ha azt mondom, hogy olyasmit akarok tanulni, amit a környéken nem lehet. Éjszakákat töltöttem álmatlanul, és elképzeltem, mit mondok majd nekik. Megterveztem minden egyes mondatomat, elképzeltem, mit fognak válaszolni, és hogy én erre hogyan érvelek majd. Soha nem beszélt még így az anyja. Brida szeretettel hallgatta, és kicsit el is szomorodott. Sajnálta, hogy eddig nem volt részük ilyen pillanatokban: mindketten el voltak merülve a saját világukba és a saját értékrendjükbe. - Két nappal a beszélgetésünk előtt megismertem apádat. A szemébe néztem, és olyan különös csillogást láttam benne, hogy úgy éreztem, megtaláltam azt az embert, akire egész életemben vágytam. - Ezt ismerem, anyu. - Miután megismertem apádat, azt is megértettem, hogy véget ért a keresésem. Nem kellett már több magyarázat a világra, és nem is zavart már, hogy itt élek, mindig ugyanazok között az emberek között, és mindig ugyanazt csinálom. Minden egyes nap más volt, mint a többi, mert annyira szerelmesek voltunk egymásba. Eljegyeztük egymást, és összeházasodtunk. Soha nem meséltem neki az álmaimról, hogy nagyvárosban akartam élni,

új helyeket és új embereket akartam megismerni. Mert hirtelen az egész világ belefért a falumba. A szerelem értelmet adott az életemnek. - De beszéltél valaki másról is, anyu. - Mutatni akarok valamit - felelte.

A két nő elsétált egy lépcsőig, amely a helység egyetlen katolikus templomához vezetett, és amelyet a különböző vallási háborúk során többször leromboltak és újjáépítettek már. Brida minden vasárnap ide járt misére, és fölment ezen a lépcsőn: gyerekkorában igaz hívő volt. Mindkét korlát elején egy szent szobra volt: balra Szent Pál, jobbra Szent Jakab - de már alaposan elkoptatta őket az idő és a turisták. A talajt száraz falevelek borították, mintha ezen a helyen az ősz közelegne, nem pedig a tavasz. A templom a domb tetején állt, és a fáktól nem lehetett látni onnan, ahol voltak. Az anya leült a legalsó lépcsőfokra, és Bridát is odahívta maga mellé. - Itt történt - mondta. - Egyik nap, már nem emlékszem, hogy miért, úgy döntöttem, hogy délután elmondok egy imát. Egyedül akartam lenni, hogy gondolkodjak egy kicsit az életemről, és úgy véltem, hogy a templom megfelelő hely erre a célra. De amikor ideértem, találtam egy férfit. Ott ült, ahol most te, két bőrönd volt mellette, és mintha eltévedt volna: kétségbeesetten keresett valamit egy könyvben. Arra gondoltam, hogy biztos turista, és szállást keres, így hát odamentem hozzá. Meg is szólítottam. Először egy kissé megijedt, de azután megnyugodott. Elmondta, hogy nem tévedt el. Régész, és észak felé haladt az autójával - ahol találtak valami romokat -, de elromlott a motorja. Már úton volt egy szerelő, és ő azt gondolta, hogy addig megnézi a templomot. Kérdezgetett a településről, a környező falvakról, a történelmi emlékművekről. Hirtelen varázsütésre eltűntek a gondjaim, amik miatt idejöttem. Hasznosnak éreztem magam, és elkezdtem mesélni neki mindent, amit csak tudtam, mert megértettem, hogy végre értelmet nyert az a rengeteg év, amit itt éltem le ezen a vidéken. Egy olyan férfi ült velem szemben, aki embereket és népeket tanulmányozott, és képes volt megőrizni az eljövendő nemzedékek számára mindazt, amit én gyerekkoromban hallottam vagy felfedeztem. Az a férfi a lépcsőn megértette velem, hogy fontos vagyok a világ számára, országom történelme számára. Fontosnak éreztem magam, és ez az egyik legjobb érzés, amit egy ember érezhet. Amikor befejeztem a mondandómat a templomról, elkezdtünk más dolgokról beszélgetni. Elmeséltem, hogy milyen büszke vagyok a falumra, és ő egy író mondatával válaszolt, akinek a nevére nem emlékszem, csak a mondatra, amely így szólt: „a faludtól kapod egyetemes hatalmadat”. - Lev Tolsztoj - mondta Brida. De az anyja most utazott az időben, ahogy ő is tette egyszer. Csak neki nem kellett hozzá űrben lebegő katedrális, föld alatti könyvtár meg poros könyvek: elég volt egy tavaszi délután és egy férfi emléke, aki bőröndjeivel a lépcsőn üldögélt. - Egy darabig beszélgettünk. Én ráértem egész délután, de a szerelő bármelyik pillanatban megérkezhetett. Ezért minden másodpercet a lehető legteljesebben ki akartam használni. Kérdezgettem a világáról, az ásatásokról, arról, hogy milyen lehet a múltat keresni a jelenben. Harcosokról, bölcsekről és kalózokról mesélt, akik itt éltek a földjeinken. Amikor észbe kaptam, a nap már a horizonton volt, és soha életemben nem telt még el ilyen gyorsan a délután. Rájöttem, hogy ő is ugyanezt érzi. Egyfolytában kérdezett, hogy fönntartsa a társalgást, és nem hagyott időt nekem arra, hogy szólhassak, hogy mennem kell. Megállás nélkül beszélt, elmesélt mindent, amit addig a napig átélt, és rólam is tudni akart mindent. Megláttam a szemében a vágyat, pedig akkor már csaknem kétszer annyi idős voltam, mint most te. Tavasz volt, a levegőben az új dolgok finom illata szállt, és én újra fiatalnak éreztem magam. Van errefelé egy virág, ami csak ősszel nyílik. Na, én pontosan úgy éreztem magam akkor, mint ez a virág. Mintha hirtelen, életem őszén, amikor azt hittem, hogy már mindent megéltem, amit megélhettem, megjelent volna egy férfi ezen a lépcsőn, csak azért, hogy megmutassa nekem, hogy az érzelmek - mint például a szerelem - nem öregszenek meg a testünkkel együtt. Az érzelmek egy olyan világ részei, amit nem ismerek, de ebben a világban nincs idő, sem tér, sem határok. Elhallgatott egy időre. Tekintete még mindig a múltba révedt, abba a tavaszba.

- Itt voltam hát, a magam 38 évével, és újra kívánatosnak éreztem magam. Nem akarta, hogy elmenjek. Aztán egyszer csak elhallgatott. Mélyen a szemembe nézett, és elmosolyodott. Mintha a szívével megértette volna, hogy mire gondolok, és azt akarta volna mondani, hogy igen, igaz, valóban fontos vagyok neki. Egy darabig hallgattunk, azután elbúcsúztunk egymástól. A szerelő nem jött. Azután napokig azon töprengtem, hogy vajon ez a férfi valóban létezett-e, vagy egy angyal volt, akit Isten küldött, hogy megmutassa nekem az élet titkos leckéit. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy igazi férfi volt. Egy férfi, aki szeretett, ha csak egy fél napig is, de ezen a fél napon nekem adott mindent, amit egész életében őrizgetett: a küzdelmeit, az eksztázisait, a nehézségeit és az álmait. És én is egészen átadtam magam neki azon a napon: a társa voltam, a felesége, a hallgatója, a szeretője. Néhány óra alatt át tudtam élni egy egész élet szerelmét.

Az anya ránézett a lányára. Szerette volna, ha mindent ért. De a szíve mélyen azt gondolta, hogy Brida olyan világban él, ahol az ilyen szerelemnek nincs helye. - Mindig szerettem apádat, egyetlen napra sem lankadt az iránta érzett szerelmem folytatta. - Mindig mellettem volt, megadott mindent, ami tőle telt, és életem végéig vele akarok maradni. De a szív nagy titok, és soha nem fogom megérteni, ami történt. Csak annyit tudok, hogy az a találkozás magabiztossá tett, mert megmutatta, hogy képes vagyok még szeretni, és engem is lehet szeretni, és megtanított valamire, amit soha nem fogok elfelejteni: ha valami fontos dologra bukkansz az életben, az nem jelenti azt, hogy az összes többiről le kell mondanod. Néha még eszembe jut. Jó lenne tudni, hogy hol van most, megtalálta-e, amit keresett, hogy él-e, vagy átadta a lelkét a Teremtőnek. Tudom, hogy soha többet nem tér vissza - és hogy épp ezért tudtam olyan erősen és biztosan szeretni. Mert soha nem veszíthetem el: azon a napon teljes egészében átadta magát nekem. Az anya fölállt. - Azt hiszem, haza kell mennem, hogy befejezzem a ruhádat - mondta. - Én még maradok egy kicsit - válaszolta Brida. Az. anya a lányához lepett, és gyengéden megcsókolta. - Köszönöm, hogy meghallgattak Most meséltem el először ezt a történetet. Mindig attól féltem, hogy magammal viszem a sírba, és eltörlöm a föld színéről. De te megőrzöd nekem.

Brida fölment a lépcsőn, és megállt a templom előtt. A kis, kerek épület a környék büszkesége volt: a kereszténység egyik legelső szent helye volt errefelé, és egész évben vonzotta a turistákat és az érdeklődőket. Az eredeti, V. századi épületből már semmi sem maradt meg, csak a padló egyes részei, de minden pusztítás után maradt egy-egy érintetlen rész, így a látogatók egyetlen épületen végig tudták követni a különböző építészeti stílusok történetét. Odabent orgona szólt, és Brida egy darabig hallgatta a zenét. Ebben a templomban mindenre megvolt a magyarázat, minden a helyén volt, az egész Univerzum pontosan ott volt, ahol lennie kellett, és aki belépett a kapuján, annak nem kellett törődnie semmivel. Itt nem léteztek misztikus erők, amelyek az emberek fölött állnak, nem léteztek Sötét Éjszakák, ahol hinni kell a megértés biztonsága nélkül. Hol voltak már a máglyák! A világ vallásai úgy éltek egymás mellett, mintha szövetséget kötöttek volna, és az embert újra Istenhez kapcsolták. Brida országa még kivétel volt ez alól a békés együttélés alól: északon az emberek még öldösték egymást a hit nevében. De ez néhány éven belül véget ér: Isten csaknem teljesen meg van magyarázva. Egy nagylelkű atya, és kész. Mindenki meg van váltva. „Boszorkány vagyok” - gondolta, küzdve az egyre erősebb vágy ellen, hogy belépjen. Az ő Hagyománya más, és bár az Isten ugyanaz, de ha most átlépné ezt a küszöböt, azzal megszentségtelenítené ezt a helyet, és a hely is megszentségtelenítené őt. Rágyújtott, és nézte a horizontot, hogy ne gondoljon erre. Igyekezett az anyjára koncentrálni. Legszívesebben hazaszaladt volna, hogy az ölébe feküdjön, és elmesélje neki, hogy két nap múlva beavatják a boszorkányok Nagy Titkaiba. Hogy utazott az időben, hogy megismerte a szex erejét, és hogy a Hold Hagyományának technikája segítségével meg tudja mondani, mi van egy üzlet kirakatában, anélkül, hogy odamenne és megnézné. Szüksége volt a gyengédségére és a megértésére, mert neki is voltak olyan történetei, amelyeket nem mesélhetett el senkinek. Elhallgatott az orgona, és Brida meghallotta a falu hangjait, a madarak énekét, a szél hangját, amint verdesi a faágakat és hirdeti a tavaszt. A templom mögött kinyílt és becsukódott egy ajtó - valaki kijött. Egy pillanatra úgy érezte, mintha gyerekkora egyik vasárnapja lenne, és ő ott álldogálna a templomban, türelmetlenül várva a mise végét, hiszen ez az egyetlen nap, amikor van ideje szaladgálni a mezőkön. „Be kell mennem.” Talán az anyja megértené, hogy mit érez. De ő most messze van. Egy üres templom előtt állt. Wicca soha nem beszélt arról, hogy milyen szerepe van a kereszténységnek ebben az egészben, ő pedig nem kérdezte. Úgy érezte, hogy ha belép a kapun, akkor elárulja máglyahalált halt testvéreit. „De hát engem is elégettek a máglyán” - gondolta. És eszébe jutott Wicca imája, amikor megemlékeztek a boszorkányok mártírhaláláról. Ebben az imában Jézust és Szűz Máriát idézte. A szeretet mindenekfölött való, a szeretetben nem fér meg a gyűlölet - de a tévedés igen. Talán a férfiak egyszer csak úgy döntöttek, hogy mostantól ők képviselik az Istent - és elkövették a maguk hibáit. De Istennek ehhez semmi köze. Senki sem volt odabent, amikor végül belépett. Néhány meggyújtott gyertya utalt arra, hogy valaki aznap reggel úgy döntött, hogy megújítja szövetségét azzal az erővel, aminek a létezését csak érzi - és ezzel átkelt a hídon, amely összeköti a láthatót a láthatatlannal. Megbánta előbbi gondolatait: nem, itt sincs magyarázat semmire, az embernek itt is kockáztatnia kell, bele kell merülnie a Hit Sötét Éjszakájába. Széttárt karokkal a kereszten ott volt előtte az az Isten, aki túl egyszerűnek tűnt. Nem segíthetett neki. Bridának egyedül kellett döntenie, senki nem segíthetett neki. Meg kellett tanulnia kockáztatni. Nehezebb dolga volt, mint a megfeszítettnek, aki tudta, mi a küldetése, hiszen Isten fia volt. Soha nem hibázott. Nem ismerte az emberi szerelmet, csak az Atyja iránti szerelmet ismerte. Nem volt más dolga, mint hogy megmutassa a bölcsességét, és visszavezesse az embereket a mennyek útjára.

Valóban csak ennyi lett volna? Eszébe jutott egy hittanóra, amikor a pap a szokásosnál ihletettebb hangulatban volt. Aznap tanulták azt a jelenetet, amikor Jézus Istenhez imádkozik, vért izzad, és kéri, hogy vegye el tőle azt a kelyhet, amelyet ki kell innia. „De hát ha tudta, hogy ő Isten fia, akkor miért kért ilyet?” - kérdezte a paptól. „Mert csak a szívével tudta. Ha teljesen biztos lett volna benne, értelmetlen lett volna a küldetése, mert akkor nem változott volna át teljesen emberré. Embernek lenni annyit tesz, hogy vannak kétségeink, és ennek ellenére is folytatjuk az utunkat.” Brida ismét a szoborra nézett, és életében először érezte magát igazán közel hozzá. Talán ő is magányos volt, félt, és azt kérdezte: „Atyám, Atyám, miért hagytál el engem?” Ha pedig ezt kérdezte, akkor nem volt biztos magában. Kockáztatott - belemerült a Sötét Éjszakába, akárcsak a többi ember, tudatában annak, hogy a végső választ csak az út legvégén találja meg. Neki is meg kellett szenvednie a döntéshozatalok kínját, ott kellett hagynia az apját, az anyját, a városkáját, hogy elinduljon az emberek titkainak és a Törvény misztériumának keresésére. Ha pedig mindezen keresztülment, akkor meg kellett ismernie a szerelmet is, bár erről nem tesznek említést az evangéliumok. Persze az emberi szerelmet sokkal nehezebb megérteni, mint a Magasabbrendű Lény iránti szerelmet. De Bridának most eszébe jutott, hogy amikor feltámadt, az első ember egy nő volt, akinek megjelent. Az a nő, aki mindig mellette állt. A néma szobor mintha egyetértett volna vele. Megismerte a bort, a kenyeret, az ünneplést, az emberekét és a világ szépségeit. Lehetetlen, hogy ne ismerte volna meg egy asszony szerelmét. És ezért izzadhatott vért az Olajfák hegyén: nagyon nehéz volt itt hagynia a földet és átadnia magát az összes ember szeretetének, miután már megismerte, hogy milyen egyetlen ember szerelme. Mindent kipróbált, amit a világ kínált, és mégis folytatta az utat, pedig tudta, hogy a Sötét Éjszaka végén kereszt vagy máglya várhatja. - Mindannyian azért vagyunk a világon, hogy vállaljuk a Sötét Éjszaka kockázatait, Uram. Félek a haláltól, de nem akarom elszalasztani az életet. Félek a szerelemtől, mert olyan dolgok kapcsolódnak hozzá, amiket emberi ésszel nem lehet fölfogni: hatalmas a fénye, de az árnyéka megrémiszt. Azon kapta magát, hogy imádkozik. Az egyszerű Isten őt nézte: mintha értené és komolyan venné a szavait. Egy darabig várt a válaszára, de nem hallott semmit, és nem vett észre semmilyen jelet. A válasz ott volt előtte ennek a megfeszített embernek a képében. Ő már megtette a magáét - és megmutatta a világnak, hogy ha mindenki így tesz, többé senkinek nem kell szenvednie. Mert ő már megszenvedett mindenki helyett, akinek volt bátorsága harcolni az álmaiért. Brida sírt egy kicsit, bár maga sem tudta, miért.

Borús napra virradt, de nem fenyegetett eső. Lorens már sok-sok éve élt ebben a városban, és értette a felhők nyelvét. Fölkelt, és kiment a konyhába, hogy főzzön egy kávét. Még föl sem forrt a víz, Brida már megjelent. - Tegnap nagyon későn feküdtél le - mondta Lorens. A lány nem válaszolt. - Ma van a nagy nap - folytatta. - Tudom, milyen sokat jelent ez neked. Nagyon szeretnék melletted lenni. - Ez egy buli - felelte Brida. - Mit akarsz ezzel mondani? - Ez egy buli. Amióta ismerjük egymást, mindig együtt megyünk el a bulikba. Természetesen meghívlak.

A Mágus kiment megnézni, hogy az előző napi eső nem tett-e kárt a broméliáiban. Teljesen ép volt mind. Nevetett is magában: a természet erőinek néha sikerül megérteniük egymást. Wiccára gondolt. Nem fogja meglátni a fénylő pontokat, mert azt csak a Másik Felek látják egymáson, de azt észre fogja venni, hogy a fénynyalábok energiája ide-oda áramlik közte és a lány között. A boszorkányok mindenekelőtt nők. A Hold Hagyománya ezt „Szerelemlátásnak” nevezi, és bár ez az energiaáramlás olyan emberek között is előfordul, akik egyszerűen csak szerelmesek egymásba - anélkül, hogy egymás Másik Felei lennének -, Wicca bizonyára dühös lesz rájuk, amikor meglátja. Női harag ez, Hófehérke mostohájának a haragja, aki nem tűri, hogy valaki szebb legyen nála. Wicca azonban Mester, és azonnal rá fog ébredni, hogy amit érez, az értelmetlen. De addigra már megváltozik az aurája színe. Akkor ő majd odamegy hozzá, megcsókolja az arcát, és közli vele, hogy féltékeny. A nő tagadni fogja. Ő erre megkérdezi, hogy mitől lett olyan dühös. Wicca erre azt feleli, hogy mint nő nem köteles beszámolni az érzelmeiről. Ő újra megcsókolja, mert igazat mond. És elmondja, hogy mennyire hiányzott neki, amíg nem találkoztak, és hogy még mindig jobban csodálja, mint bármely más nőt a világon - kivéve Bridát, mert ő az ő Másik Fele. Wicca pedig boldog lesz. Mert bölcs. „Öregszem. Párbeszédekről képzelgek.” De tudta, hogy nem a kora az oka. „A szerelmes férfiak viselkednek így” - gondolta.

Wicca örült, mert elállt az eső, és tudta, hogy estig a felhők is elszállnak. A természetnek együtt kell működnie az ember munkájával. Mindent előkészítettek, mindenki teljesítette a feladatát, semmi sem hiányzott. Az oltárhoz lépett, és megidézte a Mesterét. Arra kérte, hogy legyen velük éjszaka. Három új boszorkányt avatnak be a Nagy Misztériumokba, és óriási felelősség van a vállán. Kiment a konyhába, hogy reggelit készítsen. Kávét főzött, narancslevet facsart, kenyeret pirított, és evett néhány diétás kekszet. Még mindig vigyázott az alakjára - tisztában volt vele, hogy szép. Tudta, hogy nem kell lemondania a szépségéről csak azért, hogy bebizonyítsa, hogy okos és ügyes is. Miközben a kávéját kevergette, eszébe jutott egy olyan nap, mint ez a mai, sok-sok évvel ezelőtt, amikor a Mestere megpecsételte a sorsát a Nagy Misztériumokkal. Pár pillanatig azon tűnődött, hogy ki is volt ő akkor, mik voltak az álmai, mit akart az élettől. „Öregszem. A múltra emlékezem” - mondta fennhangon. Gyorsan befejezte az evést, és elkezdett készülődni. Még sok tennivalója volt. De tudta, hogy nem öregszik. Az ő világában nem létezik az Idő.

Bridát meglepte az út szélén parkoló autók nagy száma. A reggeli súlyos felhőket fölváltotta a tiszta égbolt, amelyen a naplemente utolsó sugarai fénylettek: a hideg ellenére ez volt a tavasz első napja. Az erdő szellemeinek oltalmát kérte, aztán Lorensre pillantott. Ő elismételte a szavait, kissé zavartan, de boldogan, amiért itt lehet. Ahhoz, hogy együtt maradhassanak, néha át kellett lépniük egymás valóságába. Kettejük között is létezett egy híd, ami a láthatót összekötötte a láthatatlannal. A mágia minden tettünkben jelen van. Gyorsan átmentek az erdőn, és már ki is értek a tisztásra. Brida valami ilyesmire számított: különböző korú férfiakra és nőkre, akik valószínűleg a legkülönbözőbb foglalkozásokat űzik, és most csoportokba verődve beszélgetnek, és igyekeznek úgy tenni, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna ez az egész. De valójában éppolyan zavarban voltak, mint ő. - Ilyen sokan vagytok? - Lorens nem erre számított. Brida azt felelte, hogy nem, egy részük ugyanolyan vendég, mint ő. Nem tudta pontosan, hogy kik vesznek részt a szertartáson: majd minden kiderül, ha eljön az ideje. Az egyik sarokban Lorens letette a zsákot a földre. Benne volt Brida ruhája és három üveg bor - Wicca ugyanis azt javasolta, hogy mindenki hozzon magával egy üveg bort, függetlenül attól, hogy résztvevő vagy meghívott. Mielőtt elindultak, Lorens megkérdezte, hogy ki a másik meghívott. Brida elmondta, hogy az a Mágus, akit meg szokott látogatni a hegyekben - és a fiú nem foglalkozott többet a kérdéssel. - Képzeld csak el - mondta egy nő mellettük valakinek. - Képzeld csak el, mi lenne, ha a barátnőim megtudnák, hogy egy igazi Sabbaton veszek részt. Egy boszorkányszombaton. Vagyis az ünnepen, amely túlélte az üldöztetést, a vért, a máglyát, az Értelem Korát és a feledést. Lorens igyekezett jól érezni magát, azt hajtogatva magában, hogy mások is vannak itt hozzá hasonló helyzetben. Észrevette, hogy a tisztás közepén száraz gallyak vannak egymásra halmozva, és megborzongott. Wicca az egyik sarokban állt, és beszélgetett egy csoporttal. Amint megpillantotta Bridát, elébe sietett, és megkérdezte, hogy van. A lány megköszönte az érdeklődését, és bemutatta neki Lorenst. - Még valakit meghívtam - mondta. Wicca csodálkozva nézett rá. De rögtön elmosolyodott: Brida biztos volt benne, hogy tudja, kiről van szó. - Örülök - mondta. - Ez az ünnep az övé is. És jó ideje nem láttam már azt a vén varázslót. Hátha fejlődött azóta. Újabb emberek érkeztek - és Brida nem tudta eldönteni, hogy melyikük résztvevő és melyikük vendég. Fél óra múlva, amikor csaknem száz ember beszélgetett a tisztáson, Wicca egyszer csak csendet kért. - Ez egy ceremónia - mondta. - De egy bulival egybekötött ceremónia. És minden buli azzal kezdődik, hogy az emberek megtöltik a poharukat. Kinyitotta a saját üvegét, és megtöltötte a mellette álló poharát. Hamarosan elkezdtek körbejárni a palackok, és a beszélgetés hangereje észrevehetően megnőtt. Brida nem akart inni: túl élénken élt az emlékezetében a férfi képe, aki egy búzamezőn megmutatta neki a Hold Hagyományának titkos templomait. Ráadásul még nem érkezett meg a vendég, akit várt. Lorens azonban végre elengedte magát, és beszédbe elegyedett a mellette állókkal. - Bulizunk! - kiáltotta nevetve Bridának. Föl volt készülve mindenféle elvont dologra, és most kiderült, hogy csak egy buliba jött. Ami ráadásul sokkal szórakoztatóbb, mint a tudósok összejövetelei, amelyeken kötelező volt részt vennie. A csoportjától kissé távolabb állt egy fehér szakállú férfi, akiben fölismerte az egyik egyetemi tanárt. Egy darabig tanácstalanul álldogált, de aztán az idős úr is fölismerte őt, és intett neki.

Lorens megkönnyebbült. Nem üldözik már a boszorkányokat - sem pedig a szimpatizánsaikat. - Olyan, mint egy piknik - hallotta Brida valahonnan. Igen, valóban olyan volt, mint egy piknik, és ez kissé idegesítette. Valami szertartásosabbra számított, ami jobban hasonlít azokra a régi Sabbatokra, amelyek Goya, Saint-Saëns vagy Picasso műveit ihlették. Fogta az üvegét, és ő is elkezdett inni. Egy egyszerű buli. Egy buli, ahol az ember átkel a hídon, amely összeköti a láthatót a láthatatlannal. Brida kíváncsi volt, hogy mehet végbe ilyen szent dolog ilyen profán környezetben. Hamar leszállt az éj, és az emberek megállás nélkül ittak. Amikor már majdnem mindent beborított a sötétség, néhány jelen lévő férfi meggyújtotta a tüzet - de minden különösebb szertartás nélkül. A múltban is így volt: a máglya, amikor még nem bírt mágikus jelentéssel, csak egy fény volt. Fény, amely körül a nők összegyűltek, hogy beszélgessenek a férjeikről, mágikus tapasztalataikról és találkozásaikról a succubusokkal és incubusokkal - azaz a középkor rettegett női, illetve férfi démonjaival, akik éjjelente szexuálisan közelítettek mit sem sejtő áldozataikhoz. A múltban is így volt: volt egy buli, egy hatalmas népünnepély, amelyen az emberek vidáman megünnepelték a tavaszt és az új élet reményét. Csakhogy mindezt egy olyan korban tették, amikor a vidámság törvénysértő volt: senki nem szórakozhat egy olyan világban, amely kizárólag arra teremtetett, hogy megkísértse a gyengéket. A földesurak, akik sötét váraikban éltek, elzárva a világtól, meglehetősen rossz szemmel nézték az erdőben meggyújtott máglyákat, hiszen azok azt üzenték nekik, hogy jobbágyaik meg akarják ismerni a boldogságot. Márpedig aki megismeri a boldogságot, az már nem akar az örök bánatban élni. És ha a jobbágyok a fejükbe veszik, hogy egész évben boldogok akarnak lenni, akkor az komolyan fenyegeti a fennálló politikai és vallási rendet.

Négy-öt kissé ittas ember táncolni kezdett a tűz körül. Talán a boszorkányünnepet akarták utánozni. Brida felismert köztük egy Beavatottat, akivel akkor találkozott, amikor Wicca az elődök mártíromságára emlékezett. Ez megdöbbentette: azt hitte, hogy a Hold Hagyományával foglalkozó emberek több tisztelettel viseltetnek a szent helyek iránt. Eszébe jutott az az éjszaka, amelyet a Mágussal töltött, és hogy mennyire zavarta őket az alkohol a kommunikációban, még az asztrálutazásuk közben is. - A barátaim meghalnak az irigységtől - hallotta. - El sem fogják hinni, hogy itt voltam. Ez már több volt a soknál. Félre kellett vonulnia egy kicsit, hogy jobban megértse, mi történik, és szembe tudjon szállni azzal az egyre erősödő vággyal, hogy haza akar menni mielőtt még végleg kiábrándul mindabból, amiben már csaknem egy éve hitt. A tekintetével megkereste Wiccát, és látta, hogy nevet és mulat a többi vendéggel. Egyre többen gyűltek a tűz köré, volt, aki tapsolt és énekelt, mások az üres üvegeiken doboltak ágakkal és kulcsokkal. - Járok egyet - mondta Lorensnek. A fiú köré már kisebb csoport gyűlt. Az embereket lenyűgözték Lorens történetei a régi csillagokról és a modern fizika csodáiról. De hirtelen elhallgatott. - Szeretnéd, ha elkísérnélek? - Inkább egyedül megyek. Otthagyta a csoportot, és elindult az erdő felé. A beszélgetés egyre vidámabb és hangosabb lett, és mindez - a részegek, a megjegyzések, a boszorkányosdit játszó emberek a tűz körül - elkezdett kavarogni a fejében. Olyan régóta várta már ezt az éjszakát, és tessék, az egész nem több egy bulinál. Akárcsak a jótékonysági rendezvények, ahol az emberek megvacsoráznak, becsípnek, pletykálnak, azután a déli félteke bennszülöttjeinek megsegítésétől papolnak. Vagy az Északi-sark fókáinak megmentéséről. Elindult az erdőben, de úgy, hogy a máglyát mindig lássa. Fölment egy úton, ami megkerülte a sziklát, így hát a magasból tudta figyelni az ünneplőket. De fölülről nézve is ugyanaz a kiábrándító látvány fogadta. Wicca szaladgált a különböző csoportok között, hogy megtudja, mindenki jól érzi-e magát, néhányan a tűz körül táncoltak, egy-egy pár pedig ittasan csókolózott. Lorens vidáman mesélt valamit két férfinak, talán valami olyasmit, ami jól beleillik egy kocsmai beszélgetésbe, de nem méltó egy ilyen ünnephez. Egy későn érkező sietett az erdőből a tisztás felé: talán egy idegen, akinek megtetszett a zsivaj, és csatlakozni akart a mulatókhoz. A járása ismerős volt. A Mágus! Brida lélekszakadva rohant lefelé. Meg akarta szólítani, mielőtt odaér a tömeghez. Szüksége volt a segítségére, ahogy már annyiszor. Meg akarta érteni ezt az egészet.

„Wicca tudja, hogy kell megszervezni egy Sabbatot” - gondolta a Mágus, ahogy közeledett az emberekhez. Látta és érezte a szabadon járkáló emberek energiáját. A szertartásnak ebben a szakaszában a Sabbat olyan, akár egy szokványos összejövetel. Mert először is el kell érni, hogy az emberek ráhangolódjanak egy közös rezgésre. Élete első Sabbatján meg is rökönyödött ezen. Emlékszik, hogy félrehívta a Mesterét, és megkérdezte tőle, hogy mi ez az egész. „Voltál már bármilyen buliban?” - kérdezte a Mestere, akit zavart, hogy tanítványa félbeszakított egy vidám beszélgetést. A Mágus azt felelte, hogy igen. „És mitől jó egy buli?” „Hogy mindenki jól érzi magát.” „Az emberek már a barlangban is rendeztek mulatságokat - folytatta a Mester. - Ezek az első kollektív rituálék, amikről tudomásunk van, és a Nap Hagyománya napjainkig életben tartja ezt a szokást. Egy jó buli megtisztítja minden résztvevő asztráltestét. De ez nagyon ritkán érhető el: majdnem mindig van egy-két ember, aki elrontja az általános jókedvet. Ezek az emberek fontosabbnak érzik magukat a többieknél, mindenben találnak valami kivetnivalót, és úgy gondolják, hogy csak az idejüket pazarolják, mert nem tudnak csatlakozni a többiekhez. Ne feledd, hogy az első közvetlen út Istenhez az ima. A második közvetlen út pedig az öröm.” Ez a beszélgetés már jó régen történt, azóta sok év telt el. A Mágus már sok Sabbaton vett részt, és tudta, hogy ez a mai egy jól szervezett rituális ünnep: a kollektív energiaszint pillanatról pillanatra nőtt. A tekintetével Bridát kereste, de sokan voltak, és ő már elszokott a nagy tömegtől. Tudta, hogy neki is részt kell vennie a kollektív energiában, hajlandó is volt rá, de előbb egy kicsit hozzá kellett szoknia a környezethez. Brida segíthetne ebben. Ha meglátná, máris jobban érezné magát. Mágus volt. Tudta, hogy kell meglátni a fényes pontot. Csak annyit kell tennie, hogy megváltoztatja a tudatállapotát, és máris megjelenik előtte a pont a tömeg kellős közepén. Évekig kereste ezt a fénypontot, és most itt van, néhány méterre tőle. A Mágus tehát megváltoztatta tudatállapotát. Most másként érzékelte az embereket: a legkülönbözőbb színű aurákat látta maga körül - de mindenesetre mindegyik egyre jobban hasonlított arra a színre, amelyiknek ma éjszaka dominálnia kell. „Wicca jó Mester, minden olyan gyorsan megy neki” - tűnődött el ismét. Nemsokára az összes aura, azaz az összes ember fizikai teste körüli energiarezgés Összhangban lesz egymással - és akkor elkezdődhet a szertartás második része. Tekintetével a tömeget pásztázta. És egyszer csak megpillantotta végre a fénypontot. Ügy döntött, hogy meglepi a lányt, és nesztelenül osont oda hozzá. - Brida - mondta. A Másik Fele megfordult. - Elment sétálni - felelte udvariasan. A Mágus egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig rámeredt a vele szemben álló férfira. - Maga bizonyára az a Mágus, akiről Brida annyit mesélt - mondta Lorens. - Üljön le közénk. Hamarosan megjön. De Brida már megjött. Ott állt előttük rémült tekintettel, lihegve. A Mágus megérezte, hogy valaki nézi a máglya másik oldaláról. Ismerte ezt a tekintetet, a tekintetet, amelyik nem látja a fénylő pontokat, hiszen a Másik Felek csak egymást ismerik föl. De régi, mély tekintet volt, olyan tekintet, amely ismeri a Hold Hagyományát, a női és férfiszíveket. A Mágus odafordult, és meglátta Wiccát. A nő rámosolygott a máglya túlsó oldaláról: egy másodperc töredéke alatt megértett mindent. Brida szeme is a Mágusra szegeződött. A boldogságtól csillogott. Végre megérkezett.

- Szeretném, ha megismerkednél Lorensszel - mondta. A buli egyszerre élvezetes lett, már magyarázatra sem volt szüksége. A Mágus még mindig megváltozott tudatállapotban volt. Látta, ahogy Brida aurája azonnal színt vált, és kezd hasonlítani ahhoz az árnyalathoz, amelyet Wicca kiválasztott. Tudta, hogy a lány neki örült meg ennyire, és hogy bármit tesz vagy mond, azzal elronthatja a Beavatást. Mindenképpen uralkodnia kell magán. - Örvendek - mondta Lorensnek. – Megkínálna egy pohár borral? Lorens elmosolyodott, és átnyújtotta neki az egész üveget. - Isten hozta a társaságban - mondta. - Jól fog szórakozni.

Közben a máglya másik oldalán Wicca elfordult, és megkönnyebbülten sóhajtott fel: Brida nem vett észre semmit. Jó tanítvány volt, és nem akarta elküldeni az éjszakai Beavatásról csak azért, mert nem képes megtenni a legegyszerűbb lépést: hogy osztozzon a többiek örömében. „Ő meg majd óvatos lesz.” Sokévnyi munkával és fegyelemmel a háta mögött a Mágus képes lesz uralkodni egy érzelmen, legalábbis addig, amíg egy másik érzelmet tesz a helyére. Wicca tisztelte a munkája és az állhatatossága miatt, ugyanakkor kissé tartott óriási hatalmától. Tovább beszélgetett a vendégeivel, de nem tudta kiverni a fejéből a meglepetést, amellyel az imént szembesült: szóval ez volt az oka. Ezért szentelt ilyen különös figyelmet ennek a lánynak, aki valójában nem különb a többi boszorkánynál, azoknál, akik több inkarnáció óta tanulják már a Hold Hagyományát. Brida az ő Másik Fele. „Már nem működik olyan jól a női ösztönöm.” Hiszen mindenre gondolt, kivéve a legnyilvánvalóbbat. Cserébe azzal vigasztalta magát, hogy kíváncsisága pozitív eredménnyel járt: Isten akarta, hogy így legyen, hogy újra találkozzon a tanítványával.

A Mágus távolról megpillantott egy ismerőst, és a társaság elnézését kérve odament hozzá. Brida szerette volna, ha mellette marad, de jobbnak látta, ha elengedi. A női ösztöne azt súgta, hogy nem jó, ha ő és Lorens sokáig vannak együtt: még a végén összebarátkoznak, márpedig ha két férfi ugyanabba a nőbe szerelmes, jobb, ha gyűlölik egymást, mint ha barátok. Mert az utóbbi esetben mindkettőt elveszíti. Nézte az embereket a tűz körül, és neki is kedve támadt táncolni. Lorenst is hívta. Az némi habozás után felbátorodott. Az emberek pörögtek, forogtak, tapsoltak, bort ittak, és botokkal meg kulcsokkal ütötték az üres palackokat. Ahányszor elhaladt a Mágus mellett, az mindig mosolygott, és fölemelte az üvegét. Ez volt élete egyik legjobb napja. Wicca belépett a körbe: mindenki elengedte magát, és vidám volt. Azok a vendégek, akik eddig izgultak, hogy mi fog történni, féltek, hogy mit fognak látni, most már végérvényesen csatlakoztak az éjszaka Szelleméhez. Beköszöntött a Tavasz, meg kell ünnepelni, fel kell töltődni a napsütésbe vetett hittel, mihamarabb el kell felejteni a szürke napokat és az otthon magányában töltött estéket. Egyre többen tapsoltak, és most már Wicca diktálta a ritmust. Az üteme egyenletes volt, és közben mindenki meredten nézte a tüzet. Már senki nem fázott - mintha egyenesen a nyár köszöntött volna be. A tűz körül állók sorra vették le a pulóvereiket. - Énekeljünk! - mondta Wicca. Néhányszor elismételt egy egyszerű dalt, aminek a szövege csak két versszakból állt, és hamarosan mindenki vele énekelt. Kevesen tudták, hogy ez egy boszorkány mantra, amelyben a szavak csengése a lényeg, nem pedig az értelmük. Az Adottságokkal való egyesülés hangja volt ez, és azok, akiknek mágikus látásuk volt - mint a Mágusnak vagy a többi jelen lévő Mesternek -, látták, ahogy az egyes emberek fénynyalábjai egyesülnek. Lorens elfáradt a táncban, és csatlakozott a palackos „zenészekhez”. Mások is otthagyták a máglyát - ki azért, mert szintén elfáradt, ki pedig azért, mert Wicca kérte meg, hogy segítsen a ritmusban. Anélkül, hogy bárki is észrevette volna - a Beavatottak kivételével persze -, az ünnepség lassan szakrális területre lépett. Hamarosan nem maradt más a tűz körül, csak a Hold Hagyományának asszonyai és azok a boszorkányok, akik nemsokára Beavatottakká válnak. Wicca férfi tanítványai sem táncoltak már. Volt egy másik szertartás, egy másik napon, amikor a férfiak váltak Beavatottakká. De most közvetlenül a tűz fölött, az asztrálsíkon a női energia lüktetett, az átváltozás energiája. így volt ez az idők kezdete óta.

Bridának kezdett melege lenni. Nem lehetett a bor miatt, hiszen nem ivott sokat. Biztosan a tűz volt az oka. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy levegye a blúzát, de szemérmes volt bár szemérmessége egyre értelmetlenebbé vált, ahogy énekelte azt az egyszerű dalt, tapsolt és keringett a tűz körül. Tekintete a lángokra meredt, és a világ egyre kevésbé volt fontos - ez az érzés nagyon hasonlított ahhoz, amit akkor érzett, amikor először fedték fel magukat előtte a tarot-lapok. „Kezdek transzba esni - gondolta. - Na és? Olyan jó a buli!” „Milyen furcsa zene” - gondolta Lorens, miközben tartotta a ritmust a palackján. Hozzászokott ahhoz, hogy a saját testét hallgassa, és arra lett figyelmes, hogy a taps ritmusa és a szavak csengése pontosan a mellkasa közepében dübörög, ugyanúgy, mint amikor egy komolyzenei koncerten a legmélyebb dobokat hallgatja. A legfurcsább mégis az volt, hogy úgy tűnt, mintha a zene ritmusa határozná meg a szívverését is. Ahogy Wicca gyorsított, úgy gyorsult fel a szívdobogása is. És biztosan ugyanez történt a többiekkel is. „Több vér jut az agyamba” - magyarázta a tudományos gondolkodása. De most egy boszorkányünnepségen volt, nem ez volt a megfelelő időpont arra, hogy ilyesmiken gondolkodjon: majd utána beszél Bridával. - Buliban vagyok, és szórakozni akarok! - mondta fennhangon. A mellette lévők egyetértettek, és Wicca tovább gyorsította a ritmust.

„Szabad vagyok. Büszke vagyok a testemre, mert Isten megnyilvánulása a látható világban.” A tűz mellett elviselhetetlen volt a hőség. A világ távolinak tűnt, és neki nem volt kedve a felszínes dolgokkal foglalkozni. Erezte, hogy él, a vére száguld az ereiben, és teljesen átadta magát a keresésnek. A tűz körül táncolás nem volt újdonság számára: a taps, a zene, a ritmus újabb szunnyadó emlékeket ébresztett föl benne azokból a korokból, amikor az Idő Bölcsességének Mestere volt. Nem érezte magát egyedül, mert ez az ünnep egy nagy találkozás volt: találkozás önmagával és a Hagyománnyal, amelyet életeken át hordozott magában. Mély tiszteletet érzett önmaga iránt. Most újra testbe költözött, ráadásul egy szép testbe, ami évmilliók óta küzd azért, hogy fennmaradjon ebben az ellenséges világban. Élt a tengerben, kivonszolta magát a szárazföldre, fölmászott a fára, járt négy lábon, most pedig büszkén fölegyenesedett, és két lábbal áll a földön. Ez a test megérdemli a tiszteletet, amiért olyan sokat küzdött. Nincs szép test és csúnya test: mindegyik ugyanazt az utat járta be, mindegyik a benne lakó lélek látható része. Büszke volt, mélységesen büszke a testére. Levette a blúzát. Nem volt rajta melltartó, de ez egy cseppet sem zavarta. Büszke volt a testére, és ezt senki nem vethette a szemére. Ha 70 éves lett volna, akkor is büszke lett volna rá, hiszen rajta keresztül tudott megnyilvánulni a lelke. A többi nő a tűz körül ugyanezt tette. Ez sem zavarta. Kioldotta az övét, és anyaszült meztelenre vetkőzött. Egész élete legteljesebb szabadságélményét élte meg ebben a pillanatban. Mert semmi oka nem volt rá, hogy levetkőzzön. Csupán azért tette, mert a meztelenség volt az egyetlen módja annak, hogy kifejezze, milyen szabad most a lelke. Nem érdekelte, hogy mások is vannak ott, akik ruhában vannak, és őt nézik - csak azt akarta, hogy ezek az emberek is azt érezzék a testükkel, amit ő a sajátjával. Szabadon táncolhatott, végre nem akadályozta semmi a mozgásban. Testének minden egyes atomja megérinthette a levegőt, a levegő pedig bőkezű volt: titkokat és illatokat hozott neki messziről, nagyon messziről, hogy végigsimogassák a feje búbjától a lába ujjáig.

A palackokon doboló férfiak és vendégek észrevették, hogy a tűz körül táncoló nők meztelenre vetkőztek. Tapsoltak, megfogták egymás kezét, és hol halkan, gyengéden énekeltek, hol tombolva. Senki nem tudta, hogy ki diktálja a ritmust - a palackok, a taps vagy a dal. Mindenki tudatában volt a történéseknek, de ha valakinek lett volna is bátorsága, és megpróbálja, hogy kilépjen a ritmusból, nem sikerült volna neki. A Mester legfőbb gondja a szertartásnak ebben a szakaszában az volt, hogy a résztvevők ne vegyék észre, hogy transzban vannak. Azt kell hinniük, hogy urai önmaguknak, pedig nem azok. Wicca nem szegte meg a Hagyománynak azt az egyetlen Törvényét, amelyért kivételesen szigorú büntetés járt: nem avatkozott mások akaratába. Mert mindenki, aki itt volt, tudta, hogy egy boszorkány-Sabbaton vesz részt, és a boszorkányok számára az élet nem más, mint az Univerzummal való egyesülés. Később, amikor ez az éjszaka már csak emlék lesz, egyikük sem fog arról beszélni, amit látott. Nem volt tilos, de a jelenlévők érezték a hatalmas erőt, a titokzatos és szent, intenzív és kérlelhetetlen erőt, amivel senki emberfia nem mer szembeszállni. - Forogjatok! - mondta az egyetlen nő, aki ruhát viselt, egy földig érő, fekete ruhát. Az összes többi meztelen volt, táncolt, tapsolt, és most mindannyian forogni kezdtek. Egy férfi letett Wicca mellé egy halom ruhát. Hármat most fognak először viselni. És e három közül kettő nagyon hasonlított egymásra. Leendő viselőiknek nyilván ugyanaz volt az Adottságuk: az Adottság ugyanis abban nyilvánul meg, ahogy az ember megálmodja a ruháját. Nem kellett már tapsolnia: az emberek ugyanúgy folytattak mindent, mintha még mindig ő diktálná a ritmust. Letérdelt, a két hüvelykujját a homlokára tette, és kezdte megidézni az Erőt. A Hold Hagyományának Ereje, az Idő Bölcsessége rendkívül veszélyes erő, amelyet a boszorkányok csak akkor tudnak megidézni, ha már Mesterek. Wicca tudta, hogy kell bánni vele, de azért oltalmat kért a Mesterétől. Ebben az erőben lakozott az idő bölcsessége. Benne volt a Kígyó, a bölcs és uralkodó, akit csak a Szűzanya tudott kordában tartani úgy, hogy a sarkával rátaposott. Ezért Wicca Szűz Máriához is imádkozott: a lélek tisztaságát, a kéz biztosságát és oltalmazó köpenyét kérte tőle, hogy elhozhassa ezt az Erőt ezeknek a nőknek, de anélkül, hogy bármelyiküket is elcsábítaná vagy uralma alá hajtaná. Arcát az égnek emelve határozott és magabiztos hangon idézte Pál apostol szavait: Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Istennek temploma szent, ezek vagytok ti. Senki se csalja meg magát. Ha valaki azt hiszi, hogy bölcs ti köztetek e világon, bolond legyen, hogy bölccsé lehessen. Mert e világ bölcsesége bolondság az Isten előtt. Mert meg van írva: Megfogja a bölcseket az ö csalárdságukban. Es ismét: ismeri az Ur a bölcsek gondolatait, hogy hiábavalók.

Azért senki se dicsekedjék emberekkel. Mert minden a tiétek.

Wicca néhány kézmozdulattal lelassította a taps ütemét. A palackok ritmusa is csillapodott, és a nők is egyre lassabban forogtak. Wicca kordában tartotta az Erőt, és az egész zenekarnak jól kellett működnie, a leghangosabb trombitától a leghalkabb hegedűig. Ehhez pedig szüksége volt az Erő segítségére - de anélkül, hogy átadná magát neki. Összecsapta a tenyerét, és kibocsátotta a megfelelő hangokat. Az emberek lassan abbahagyták a zenélést és a táncot. A boszorkányok odamentek Wiccához, és fölvették a ruhájukat. Csak három nő maradt meztelen. Abban a pillanatban telt le a folyamatos zenéléssel töltött egy óra és huszonnyolc perc, amikor is minden résztvevőnek megváltozott a tudatállapota anélkül, hogy bármelyikük elfelejtette volna, hogy hol van és mit csinál - a három meztelen nő kivételével. A három meztelen nő ugyanis teljes transzban volt. Wicca előrenyújtotta rituális tőrét, és az egész koncentrált energiát rájuk irányította. Pár pillanat múlva megjelenik az Adottságuk. Ezek által fogják szolgálni a világot, miután hosszú és kanyargós ösvényeken eljutottak idáig. A világ minden lehetséges módon próbára tette őket: méltók hát arra, amit elértek. A hétköznapokban ugyanúgy meglesznek a gyengeségeik, a nehezteléseik, a kis jócselekedeteik és a kis kegyetlenségeik, mint eddig. Hol szenvednek, hol a fellegekben járnak majd, akárcsak a többi ember, aki ebben az állandó változásban lévő világban él. De ha eljön az ideje, megértik, hogy minden ember hordoz magában valamit, ami sokkal fontosabb, mint ő maga: az Adottságát. Mert Isten minden ember kezébe adott egy Adottságot - egy eszközt, amelyen keresztül megmutatja Magát a világnak, és amellyel segíti az emberiséget. Isten az emberiséget választotta ki, hogy az Ő karja legyen a Földön. Van, aki a Nap Hagyománya által érti meg az Adottságát, és van, aki a Hold Hagyománya által. De végül mindenki fölfedezi — ha hamarabb nem, hát néhány inkarnációval később.

Wicca megállt a nagy kő előtt, amit a kelta szerzetesek tettek oda. A fekete ruhás boszorkányok félkört képeztek körülötte. Ránézett a meztelen nőkre. Ragyogott a szemük. - Gyertek ide. A nők odamentek a félkörhöz. Wicca arra kérte őket, hogy feküdjenek hasra, széttárt karokkal, keresztet formálva. A Mágus látta, ahogy Brida lefekszik a földre. Igyekezett az aurájára koncentrálni, de hát férfi volt - és a férfi nem tudja nem észrevenni a nő testét. Nem akart emlékezni. Nem akarta tudni, hogy szenved-e. Egyetlen dologgal volt tisztában: hogy a Másik Fele küldetése vele kapcsolatban véget ért. „Kár, hogy olyan keveset voltunk együtt.” De nem gondolkodhatott így. Valahol az Időben egy testet képeztek, ugyanazokat a kínokat szenvedték el, ugyanazokat az örömöket élték át. Együtt voltak, egy személyben, ki tudja, talán egy ugyanilyen erdőben jártak, talán egy olyan éjszakán, amikor ugyanezek a csillagok ragyogtak az égen. Nevetett a Mesterén - aki ilyen hosszú időt töltetett vele az erdőben, csak azért, hogy megértse találkozását a Másik Felével. Ilyen a Nap Hagyománya: mindenkit rákényszerít, hogy megtanulja, amit meg kell tanulnia - és nem csak azt, amit meg akar tanulni. Férfiszíve sokáig fog sírni. De mágus szíve ugrálni fog örömében, és hálás lesz az erdőnek.

Wicca ránézett a lába előtt hasaló három nőre, és hálát adott Istennek, amiért annyi életen át végezhette ugyanezt a munkát: a Hold Hagyománya kimeríthetetlen. Ezt az erdei tisztást még a kelta szerzetesek szentelték fel rég elfeledett időkben. Széttartásaikra már alig emlékeztetett valami: például a kő a hátuk mögött. Óriási kő volt, elképzelhetetlen, hogy emberi kezek szállítottak ide - de a Régiek tudták, hogy miként lehet mágiával mozgatni a dolgokat. Piramisokat építettek, csillagfigyelőket, dél-amerikai hegyi városokat olyan erők segítségével, amelyeket csak a Hold Hagyománya ismert. Később erre az ismeretre már nem volt szükség, és az Idő eltörölte, hogy ne váljon pusztítóvá. De Wicca szerette volna tudni, egyszerű kíváncsiságból, hogy hogyan csinálták. Jelen volt néhány kelta szellem, és Wicca üdvözölte őket. Mesterek voltak, akik nem reinkarnálódtak tovább, és részt vettek a Föld titkos kormányzásában. Nélkülük, az ő bölcsességük nélkül már régóta fejetlenség uralkodna a bolygón. A kelta mesterek ott lebegtek a levegőben, a tisztás bal oldalán álló fák felett, és asztráltestüket erős fehér fény vette körül. Évszázadok óta eljönnek ide minden napéjegyenlőség alkalmával, hogy lássák, éle még a Hagyomány. Igen - mondhatta Wicca emelt fővel -, a napéjegyenlőségeket továbbra is illőn megünneplik, pedig a kelta kultúra már réges-rég eltűnt a hivatalos világtörténelemből. Mert a Hold Hagyományát senki nem tudja eltörölni - egyedül Isten Keze. Egy ideig még a papokon töprengett. Vajon mit gondolnak a mai emberekről? Talán nosztalgiával emlékeznek arra az időre, amikor ők jártak ide rendszeresen, és az ember kapcsolata Istennel még sokkal egyszerűbb és közvetlenebb volt? Wicca úgy gondolta, hogy nem, és ösztönei igazolták. Isten kertjét az emberi érzések építették, és ehhez az kellett, hogy sokat éljenek, sok korban, sok különböző szokás között. Így, akárcsak az egész Univerzum, az ember is folyamatos fejlődésben van, és minden egyes nap jobb, mint az előző, akkor is, ha elfelejti az előző napi leckéket, akkor is, ha nem él az ismereteivel, akkor is, ha állandóan panaszkodik, hogy igazságtalan az élet. Mert a Mennyek Országa olyan, mint egy mag, amit az ember elvet egy mezőn: miközben az ember alszik és felébred, éjjel és nappal, a mag növekszik, anélkül, hogy az ember tudná, miként. Ezek a leckék pedig bevésődtek a Világ Lelkébe, és javára váltak az egész emberiségnek. Az a lényeg, hogy mindig legyenek olyan emberek, mint az itt jelenlévők: emberek, akik nem félnek a Lélek Sötét Éjszakájától, ahogy a bölcs Keresztes Szent János mondta. Minden lépés, minden hitcselekedet újra meg újra megváltja az egész emberiséget. Amíg vannak emberek, akik tudják, hogy minden emberi bölcsesség bolondság az Isten előtt, addig a világ tovább halad a fény útján. Wicca büszke volt a tanítványaira, akik képesek feláldozni egy megmagyarázott világ kényelmét egy ismeretlen, új világ felfedezéséért. Megint ránézett a három meztelen nőre, aki a földön feküdt kitárt karokkal, és megpróbálta az általuk kibocsátott aurák színébe öltöztetni őket. Ok most utaznak az Időben, és sok elvesztett Másik Felükkel találkoznak. Ez a három nő ma éjszaka elkezdi a küldetést, amire születésekor rendeltetett. Egyikük legalább 60 éves, de az életkornak semmi jelentősége nincs. Egyedül az számít, hogy végre vállalják azt a sorsot, amely türelmesen várt rájuk, és ettől az éjszakától kezdve arra használják az Adottságukat, hogy megóvják Isten kertjének fontos növényeit a pusztulástól. Ezek az emberek mind más és más okból vannak itt: van, akit szerelmi csalódás ért, van, aki belefáradt a hétköznapokba, és van, aki a Hatalmat keresi. Szembeszálltak a félelemmel, a lustasággal, és a rengeteg csalódással, ami a mágia útját övezi. De az eredmény az, hogy pontosan oda jutottak, ahova el kellett jutniuk, mert Isten Keze mindig vezeti azt, aki hittel halad előre az úton. „A Hold Hagyománya valóban lenyűgöző a Mestereivel és a szertartásaival. De van egy másik Hagyomány is” - gondolta a Mágus, miközben Bridát nézte, és némi irigységet érzett Wicca iránt - aki sokáig lehet még mellette. Ez a másik Hagyomány sokkal nehezebb, mert

sokkal egyszerűbb, és az egyszerű dolgok mindig túl bonyolultnak tűnnek. Az ő Mesterei a világ részei, és sokszor nem is tudják, hogy milyen nagy dolgokat tanítanak – mert olyan késztetésből teszik, ami általában abszurdnak tűnik. Ácsok, költők, matematikusok és mindenféle foglalkozású emberek, akik a bolygó legkülönbözőbb helyein élnek. Emberek, akik egyszer csak szükségét érzik, hogy beszéljenek valakivel, hogy megmagyarázzanak egy érzést, amit maguk sem értenek egészen, de képtelenek magukban tartani. A Nap Hagyománya ezzel a módszerrel tartotta fönn a bölcsességet. A Teremtés lendületével. Bárhova lép is az ember, mindenütt ott vannak a Nap Hagyományának a jelei. Egy szobor, egy asztal, vagy éppen egy nemzedékről nemzedékre hagyományozott versrészlet képében. Azok az emberek, akiken keresztül a Nap Hagyománya megszólal, ugyanolyan emberek, mint a többi, csak éppen egyszer váratlanul meglátják a világban valami magasabb rendű dolog jelenlétét. Ok akaratlanul merülnek bele egy ismeretlen tengerbe, és az esetek többségében nem is akarják ezt megismételni. Minden ember eljut, minden inkarnációban legalább egyszer, az Univerzum titkához. Akaratlanul merültek bele a Sötét Éjszakába. Kár, hogy legtöbbször nem hisznek önmagukban, és nem próbálják meg többé. És a Szent Szívet, amely szeretetével, békéjével és teljes odaadásával táplálja a világot, újra benövik a tövisek. Wicca hálás volt, amiért a Hold Hagyományának Mestere lehet. Hozzá mindenki azért jött, hogy tanuljon. Ellentétben a Nap Hagyományával, amelybe az emberek nagy része az elől menekült, amit az élet tanított neki. „Ennek már nincs jelentősége” - gondolta. Mert a csodák ideje visszatérőben van, és senki nem maradhat közömbös a változásokkal szemben, amiket mostantól kezdve sorra megtapasztal a világ. A Nap Hagyománya néhány éven belül teljes fényében fog ragyogni. Azok az emberek, akik nem ezen az úton járnak, elégedetlenek lesznek önmagukkal, és kénytelenek lesznek választani. Vagy elfogadják a csalódásokkal és fájdalommal övezett létet, vagy megértik, hogy minden ember boldogságra született. Ha pedig választottak, akkor nincs más módja a változásnak: kezdetét veszi a nagy harc, a Dzsihád.

Wicca tökéletes kézmozdulattal kört írt le tőrével a levegőbe. A láthatatlan körbe fölrajzolta az ötágú csillagot, amelyet a boszorkányok Pentagrammának neveznek. A Pentagramma az emberre ható elemeket szimbolizálja - és a földön fekvő nők rajra keresztül lépnek kapcsolatba a fény világával. - Hunyjátok le a szemeteket - mondta Wicca. A három nő engedelmeskedett. Wicca mindegyikük feje fölött elvégezte a rituális mozdulatokat a tőrrel. - Most pedig nyissátok ki a lelki szemeteket.

Brida kinyitotta. Egy sivatagban volt, és a hely nagyon ismerősnek tűnt. Emlékezett rá, hogy már járt itt. A Mágussal. Kereste őt a tekintetével, de nem találta. Mégsem félt: nyugodt volt. és boldog. Tudta, hogy kicsoda, melyik városban lakik - tudta, hogy valahol máshol az időben van egy ünnepség. De mindennek semmi jelentősége nem volt, mert az eléje terülő táj sokkal szebb volt: a homok, a hegyek a távolban és egy óriási kő előtte. - Üdvözöllek - mondta egy hang. Egy idős férfi állt mellette, aki hasonló ruhát viselt, mint a nagyszülei. - Én vagyok Wicca Mestere, fia majd Mester leszel, a te tanítványaid Wiccával fognak itt találkozni. És így tovább, amíg a Világ Lelke meg nem nyilvánul. - Egy boszorkánytalálkozón vagyok - mondta Brida. - Egy Sabbaton. A Mester nevetett. - Ráléptél az Utadra. Kevés embernek van hozzá bátorsága. Szívesebben mennek olyan úton, amelyik nem az övek. Mindegyiküknek megvan a maga. Adottsága, de nem akarja észrevenni, le elfogadtad - és találkozásod az Adottságoddal egyben a világgal való találkozásod is. - Miért van érte szükségem? - Hogy építsd Isten kertjét. - Előttem az egész élet - mondta Brida. - Ügy akarom leélni, ahogy mindenki más. Hadd hibázhassak. Hadd lehessek önző. Hadd legyenek hibáim, érted? A Mester elmosolyodott. Jobb kezében megjelent egy kék köpeny. - Csak úgy lehetsz közel az emberekhez, ha egy vagy közülük. Hirtelen megváltozott a helyszín. Már nem a sivatagban volt, hanem valami furcsa folyadékban, amiben különös dolgok úszkáltak. - Ilyen az élet - mondta a Mester. - Hibázunk. A sejtek évmilliókon keresztül tökéletesen reprodukáljak önmagukat, mígnem egyszer csak az egyikük hibázik. Vagyis a végtelen ismétlődésben valami képes a változtatásra. Bridát lenyűgözte a tenger. Nem kérdezte, hogy hogy tud benne lélegezni. Nem hallott mást, csak a Mester hangját, és nem emlékezett másra, csak egy nagyon hasonló utazásra, ami egy búzamezőn kezdődött. - A hiba hozta működésbe a világot is - mondta a Mester. - Soha ne félj hibázni. - De Ádámot és Évát kiűzték a Paradicsomból. -Ám egy napon visszatérnek. Miután megismerték az egek és a világok csodáját. Isten tudta, hogy mit csinál, amikor fölhívta a figyelmüket a Jó és a Rossz tudásának fajara. Ha nem akarta volna, hogy egyenek a gyümölcséből, nem mondott volna semmit. - Akkor miért mondott? - Hogy működésbe hozza az Univerzumot. A helyszín ismét a sivatag volt, és a kő. Pirkadt, és a horizontot rózsaszín fény árasztotta el. A Mester odalépett hozzá a köpennyel. - Ezennel fölszentellek. Adottságod Isten eszköze. Legyél hát jó eszköz!

Wicca két kézzel a magasba emelte a három nő közül a legfiatalabbik ruháját. Szimbolikus felajánlást tett a kelta papoknak, akik mindent láttak, ahogy asztráltestükkel a fák fölött lebegtek. Utána a lány felé fordult. - Kelj föl - mondta. Brida fölállt. Meztelen testén táncoltak a tűz árnyai. Egyszer egy másik testet elemésztettek ezek a lángok. De annak az időnek már vége. - Emeld föl a karod. A lány fölemelte a karját. Wicca felöltöztette. - Meztelen voltam - mondta a Mesternek, amikor az ráadta a kék köpenyt. - És nem szégyelltem magam. - Ha nem létezne a szégyen, akkor Isten nem jött volna rá, hogy Ádám és Éva megette az almát. A Mester nézte a napfelkeltét. Ügy tűnt, mintha belefeledkezne, de nem. És Brida is tudta ezt. - Soha ne szégyenkezz - folytatta a férfi. - Fogadd el, amit az élet kínál, és próbálj inni a kelyhekből, amelyek ott vannak előtted. Minden borból inni kell: van, amelyikből csak egy kortyot, és van, amelyikből egy egész üveggel. - És ezt hogy döntsem el? - Az íze alapján. Csak az ismeri a jó bort, aki a keserűt is kóstolta. Wicca megfordította Bridát, és odatolta a tűz elé, ő pedig a következő Beavatotthoz lépett. A tűz átvette Brida Adottságának az energiáját, hogy az végleg megnyilvánulhasson a lányban. Brida tanúja volt egy napfelkeltének. És ez a nap egész életét beragyogja majd. - Most menj - mondta a Mester, amint fölkelt a nap. - Nem félek az Adottságomtól - felelte Brida. -Tudom, hova megyek, tudom, mit kell tennem. Tudom, hogy valaki segített nekem. Jártam mar itt korábban. Táncoló emberek voltak itt, és a Hold Hagyományának titkos temploma. A Mester nem mondott semmit. Felé fordult, és intett a jobb kezével. - Elfogadtak téged. Utadat kísérje Béke a Béke időkben. Fis Harc a Harcos időkben. Soha ne téveszd össze egymással a kettőt. A Mester alakja lassan szertefoszlott a sivataggal és a kővel együtt. Csak a nap maradt, de már lassan belevegyük az égboltba. Az égbolt lassan elsötétült, és a nap mindinkább valami tűzlángra emlékeztetett.

Brida visszatett. Mindenre emlékezett: a hangokra, a tapsra, a táncra, a transzra. Emlékezett arra is, hogy levette a ruháját ennyi ember előtt, és ettől egy kicsit kínosan érezte magát. De arra is emlékezett, hogy találkozott a Mesterrel. Igyekezett uralkodni a szégyenen, a félelmen és az aggodalmon - ezek mindenhová el fogják kísérni, és hozzájuk kell szoknia. Wicca azt kérte, hogy a három Beavatott álljon a többi nő alkotta félkörbe. A boszorkányok megfogták egymás kezét, és bezárták a kört. Énekeltek, de már senki nem merte kísérni őket. Csaknem zárt ajkakon jött ki a hang, különös rezgést keltve, ami egyre élesebb lett, végül úgy hangzott, mint egy őrült madár vijjogása. Hamarosan ő is megtudja majd, hogyan kell képezni ezeket a hangokat. És még sok mást is megtanul, végül pedig ő maga is Mester lesz. Akkor majd ő avat be újabb férfiakat és nőket a Hold Hagyományába. De mindent a maga idejében. Még előtte áll az élet, most, hogy újra rátalált a sorsára, és van, aki vezesse, úgyhogy nekivághat. Övé az egész Örökkévalóság. Az emberek furcsa színekben pompáztak körülötte, és Brida kissé elbizonytalanodott. Szerette volna, ha a világ olyan marad, mint amilyen azelőtt volt. A boszorkányok abbahagyták az éneklést. - A Holdavatás befejeződött - mondta Wicca. -A világ most a termőföld, és ti majd gondoskodtok róla, hogy bőséges legyen a termés. - Furcsán érzem magam - mondta az egyik Beavatott. - Nem jól látok. - Ti most az embereket körülvevő energiamezőt látjátok, amit aurának hívunk. Ez az első lépés a Nagy Misztériumok útján. Nemsokára elmúlik, de majd megtanítom nektek, hogyan lehet újra látni. Gyors és ügyes mozdulattal elhajította a tőrét. Az beleállt a földbe, de a markolata még rezgett egy darabig az erős becsapódástól. - A szertartásnak vége - mondta.

Brida elindult Lorens felé. A fiúnak ragyogott a szeme, és Brida tudta, hogy a büszkeségtől és a szerelemtől. Mostantól együtt fejlődhetnek tovább, új életmódot alakíthatnak ki, együtt fölfedezhetik az egész Univerzumot, amely előttük áll, és várja a bátor embereket. De volt ott egy másik férfi is. Miközben a Mesterrel beszélgetett, Brida választott. Mert ez a másik férfi tudja, hogy hogyan fogja a kezét a nehéz pillanatokban, és hogyan vezesse át a tapasztalatával és a szerelmével a Hit Sötét Éjszakáján. Most már tudta, hogy boszorkány. A boszorkányság mesterségét évszázadokon keresztül tanulta, és végre újra megtalálta a helyét. Ettől az éjszakától kezdve a bölcsesség élete legfontosabb része. - Mehetünk - mondta Lorensnek, amikor odaért hozzá. Lorens csodálattal nézett a fekete ruhás nőre. De Brida tudta, hogy a Mágus kékbe öltözve látja őt. Odaadta a fiúnak a táskát, amelyben a többi ruhája volt. - Indulj el, keress valakit, aki hazavisz minket. Nekem még beszélnem kell valakivel. Lorens elvette a táskát. De csak néhány lépést tett meg az úton, amely keresztülvezetett az erdőn. A szertartás véget ért, és újra az emberek világában voltak, a szerelem, a féltékenység és a hódító háborúk világában. A félelem is visszatért. Brida olyan furcsa volt. - Nem tudom, hogy van-e Isten - mondta Lorens a fáknak. - De most nem is tudok erre gondolni, mert én is a rejtéllyel állok szemben. Érezte, hogy furcsán beszél, nem úgy, ahogy szokott, hanem valami különös magabiztossággal, amiről addig nem is tudta, hogy megvan benne. De abban a pillanatban elhitte, hogy a fák meghallgatják. „Lehet, hogy ezek az emberek nem értenek engem, lehet, hogy lenézik az erőfeszítéseimet, de én tudom, hogy legalább olyan bátor vagyok, mint ők, mert én úgy keresem az Istent, hogy nem hiszek benne. Ha létezik, akkor ő a Bátrak Istene.” Lorens észrevette, hogy egy kicsit remeg a keze. Úgy telt el ez az éjszaka, hogy nem értett meg belőle semmit. Azt észrevette, hogy transzba esett - de ez minden. A keze azonban nem azért remegett, mert alámerült a Sötét Éjszakába, ahogy Brida szokta mondani. Fölnézett az égre: még mindig alacsony felhők borították. Isten a Bátrak Istene. És meg fogja érteni, mert az a bátor, aki félelme ellenére dönteni mer. Akit minden lépésekor zaklat az ördög, és akit örökös bizonytalanság gyötör, hogy vajon amit tesz, jól teszi-e. És ennek ellenére cselekszik. Cselekszik, mert ő is hisz a csodákban, akárcsak a boszorkányok, akik éjszaka a tűz körül táncoltak. Isten talán megpróbál visszatérni hozzá - ezen a nőn keresztül, aki most egy másik férfi felé igyekszik. Ha elhagyja, talán Ö is örökre távozik az életéből. Ez a nő az ő egyetlen esélye. Lorens tudta, hogy a szerelem a legjobb módja az Istennel való egyesülésnek. És nem akarta elszalasztani ezt az esélyt. Mélyet lélegzett, érezte az erdő hideg és tiszta levegőjét, és szent fogadalmat tett magában. Isten a Bátrak Istene. Brida odaért a Mágushoz. A tűz mellett találkoztak. Nehéz volt megszólalni. Végül mégis ő törte meg a csendet. - Egy az utunk. A férfi bólintott. - Akkor hát menjünk együtt.

- De te nem szeretsz engem - mondta a Mágus. - Szeretlek. Még nem ismerem a szerelmet, amelyet irántad érzek - de szeretlek. Te vagy az én Másik Felem. A Mágus tekintete azonban távoli volt. A Nap Hagyományára gondolt, amelynek az egyik legfontosabb leckéje a Szerelem. A szerelem az egyetlen olyan híd a látható és a láthatatlan között, amit mindenki ismer. Az egyetlen nyelv, amely alkalmas arra, hogy tolmácsolja a leckéket, amelyeket az Univerzum nap mint nap megtanít az embereknek. - Nem megyek el - mondta Brida. - Veled maradok. - Vár rád a kedvesed - felelte a Mágus. - Áldásomat adom a szerelmetekre. Brida értetlenül nézett rá. - Senki nem birtokolhat egy olyan naplementét, amilyet együtt láttunk egyszer - folytatta. - Ahogy senki nem birtokolhatja az ablaküvegen doboló esőt sem, vagy azt a nyugalmat, amelyet egy alvó gyermek áraszt. Vagy azt a mágikus pillanatot, amikor a hullámok megtörnek a sziklákon. Senki nem birtokolhatja azt, ami a legszebb a Földön - de megismerheti és szeretheti. Ezekben a pillanatokban Isten mutatkozik meg az ember előtt. Nem lehet a miénk a nap, az eső, a hullámok, de még Isten látása sem - mert mi sem vagyunk önmagunké. A Mágus kinyújtotta a kezét Brida felé, és átadott neki egy szál virágot. - Amikor megismerkedtünk - és úgy tűnik, hogy mindig is ismertelek, hiszen nem emlékszem, milyen volt előtte a világ -, megmutattam neked a Sötét Éjszakát. Látni akartam, hogyan nézel szembe a saját korlátaiddal. Már akkor tudtam, hogy a Másik Felem áll előttem, és ez a Másik Fél majd megtanít mindenre, amit meg kell tanulnom – ezért választotta ketté Isten a férfit és a nőt. Brida kezébe vette a virágot. Hónapok óta ez volt az első virág, amit látott. Megérkezett a tavasz. - Az emberek azért ajándékoznak egymásnak virágot, mert a virágban benne van a Szerelem igazi értelme. Aki megpróbálja birtokolni, az látja, hogy mint hervad el a szépsége. De aki csak nézi a mezőn, annak mindig megmarad. Mert a virág olyan, mint az esős délután, a naplemente, a nedves föld illata és a felhők a látóhatáron. Brida nézte a virágot. A Mágus elvette tőle, és visszaadta az erdőnek. Brida szeme megtelt könnyel. Büszke volt a Másik Felére. - Ezt az erdőtől tanultam. Hogy soha nem leszel az enyém, és ezért mindig az enyém leszel. Te voltál a remény magányos napjaimban, a kín a kétség óráiban és a bizonyosság a hittel teli pillanataimban. Mert tudtam, hogy egyszer eljön a Másik Felem, és a Nap Hagyományának szenteltem magam. Csak azért léteztem tovább, mert biztos voltam a létezésében. Brida nem tudta elrejteni a könnyeit. - És akkor eljöttél, és én megértettem mindezt. Azért jöttél, hogy megszabadíts a rabszolgaságból, amelybe én magam vetettem magam, eljöttél, és közölted, hogy szabad vagyok - visszatérhetek a világba, a világ dolgaihoz. Megértettem mindent, amit meg kellett értenem, és jobban szeretlek, mint bármely más nőt, akit valaha ismertem, jobban, mint azt a nőt, aki akaratlanul száműzött az erdőbe. Mindig emlékezni fogok rá, hogy a szerelem a szabadság. Ez az a lecke, amelyet oly sok év után végre megtanultam. Ez az a lecke, amely száműzött, és ez az a lecke, amely most megszabadít. Pattogott a tűz, és az utolsó vendégek is búcsúzkodtak. De Brida nem hallott semmit a körülötte lévő világból. - Brida! - hallatszott a távolból.

- Téged néz, kislány - mondta a Mágus. Ez a mondat egy régi filmből volt. A férfi boldognak érezte magát, mert újabb fontos fejezeten lépett túl a Nap Hagyományában. Érezte a Mestere jelenlétét: ő is ezt az éjszakát tűzte ki új Beavatása időpontjául. - Egész életemben emlékezni fogok rád, és te is emlékezni fogsz rám. Akárcsak az alkonyatra, az ablakot verő esőre és mindarra, ami mindig a miénk marad, mert soha nem birtokolhatjuk. - Brida! - kiáltotta újra Lorens. - Menj békével - mondta a Mágus. - És töröld le a könnyeidet! Vagy mondd azt, hogy a füst az oka! „Soha ne felejts el!” Tudta, hogy ezt nem kell mondania. De valahogy mégis kimondta.

Wicca észrevette, hogy hárman ott felejtették az üres üvegeiket. Föl kell hívnia őket, és szólnia kell nekik, hogy jöjjenek értük. - Hamarosan elalszik a tűz - mondta. A Mágus hallgatott. Még pislákolt néhány lángocska, és ő azokat nézte. - Nem bánom, hogy valaha szerelmes voltam beléd - folytatta Wicca. - Én sem - felelte a Mágus. Wicca nagyon szeretett volna a lányról beszélgetni. Mégis hallgatott. A mellette álló férfi tekintete tiszteletet ébresztett és bölcsességet sugárzott. - Kár, hogy én nem vagyok a Másik Feled - kezdett újra bele. -Jó pár lettünk volna. De a Mágus már nem hallotta a szavait. Óriási világ állt előtte, és rengeteg tennivaló. Segítenie kell Isten kertjének építésében, meg kell tanítania az embereket, hogy hogyan tanítsák önmagukat. Majd találkozik más nőkkel, szerelmes lesz, intenzíven megéli ezt az inkarnációját. Ezen az éjszakán teljesített egy szakaszt az életében, és most egy új Sötét Erdő áll előtte. De ez egy vidámabb, örömtelibb korszak lesz, és közelebb álló ahhoz, amiről álmodott. Tudta ezt a virágokból, az erdőkből és a lányokból, akiket Isten keze idevezet, és nem tudják, hogy azért vannak itt, hogy beteljesedjen a sors. Tudta ezt a Hold Hagyományából és a Nap Hagyományából.

A védőborítót és a kötéstervet Somorjai Kiss Tibor készítette saját grafikájának felhasználásával Tördelés: 9s Műhely Nyomta és kötötte: Kaposvári Nyomda Kft. - 100380 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató